A magyar országgyűlési választások rendszere 1989 és 2010 között

1989 és 2010 között a Magyar Köztársaság országgyűlési választásait egy kétszavazatos töredékszavazat-visszaszámláló választási rendszerben tartották az 1989. évi XXXIV. törvény alapján két fordulóban,

A magyar választási rendszer a vegyes választási rendszerek típusába tartozott, a helyi többségi (egyéni) és a területi arányos (pártlistás) rendszert keverte, így félarányos képviseletet nyújtott. A rendszer a német vegyes arányos rendszerhez hasonlóan kompenzációs vegyes rendszer volt, azonban a német rendszerrel ellentétben a szavazatveszteség csökkentése érdekében a úgynevezett töredékszavazat-visszaszámlálást alkalmazott.

A vegyes választási rendszer szerkezete

A 386 fős, egykamarás parlamentbe 176-an egyéni választókerületben, minimum 58-an országos és maximum 152-en területi pártlistákról szerzett mandátummal juthattak be. Pártlistáról akkor lehetett mandátumot szerezni, ha a pártlistára leadott szavazatok országos átlagban meghaladták az 5%-os küszöböt. (Az első, 1990-es választáson ez a határ még 4% volt.)

A választók közvetlenül az egyéni jelöltekre és a pártok területi (19 megyei és 1 fővárosi) listáira szavazhattak, lakóhely szerint. Az országos listákra közvetlenül nem lehetett szavazni: ezeken az úgynevezett töredékszavazatok alapján oszlottak el a mandátumok.

Jelöltállítás

Egyéni képviselőjelöltként annak a legalább 18 éves, magyar állampolgárságú személynek a neve kerülhetett a szavazólapra, aki legalább 750, az ajánló személyi számával és aláírásával ellátott ajánlószelvényt tudott összegyűjteni. Az ajánlószelvények gyűjtését a szavazás előtti 23. napig kellett befejezni, és a 19. napon kellett bejelenteni a jelölteket. Egy választópolgár érvényesen csak egy jelöltet támogathatott.

Területi listát azok a pártok állíthattak, amelyek a területhez tartozó egyéni kerületek legalább negyedében, de legalább két kerületben tudtak jelöltet állítani.

Országos listát azok a pártok állíthattak, amelyek képesek voltak legalább hét területi listát indítani.

Magyarország területén a választás napját megelőző nap 0.00 órától a szavazás napján urnazárásig kampánycsend lépett életbe. Közvéleménykutatási eredményeket két nappal a magyarországi szavazás megkezdése előtt lehetett utoljára nyilvánosságra hozni (a korábbi 8 napos határidőt előíró jogszabályt az Alkotmánybíróság 2007 márciusában hatályon kívül helyezte). Külföldön nyolc nappal, illetve egy héttel a hazai szavazás napja előtt adhatták le voksaikat a névjegyzékbe vett szavazók.

A két forduló

Az első fordulóban minden választónak két szavazata volt: egy-egy voksot lehetett leadni az egyéni jelöltek, illetve a területi pártlisták valamelyikére. Az első szavazási forduló akkor volt érvényes, ha a választók több mint fele leadta szavazatát, és akkor eredményes, ha valamelyik egyéni jelölt megszerezte a szavazatok több mint 50%-át. A pártok a területi listákra leadott szavazatok arányában kaptak mandátumot.

Második szavazási fordulót az elsőt követő 14. napon kellett tartani azokban a kerületekben, ahol nem dőlt el az egyéni mandátumok sorsa. Amennyiben a részvétel az első fordulóban nem érte el az 50%-ot, akkor a listás szavazást is meg kellett ismételni. Ha az első forduló érvényes volt, de eredménytelen, a három legtöbb szavazatot kapott jelölt, illetve mindazok, akik legalább 15%-nyi szavazatot szereztek, indulhattak a második fordulóban; ekkor az érvényességhez 25%-ot meghaladó részvétel, az eredményességhez pedig relatív többség is elegendő volt. A második fordulóban a pártok a szavazás napján reggel hat óráig írásban jelezhették, ha jelöltjüket visszaléptették.

Mandátumszámítás, töredékszavazatok

Az egyéni választókerületekben megszerezhető egy-egy mandátum mellett a területi és az országos listákon speciális számítási módszerekkel osztották el a mandátumokat.

A területi listákon a mandátumok elosztása a Hagenbach-Bischoff formula (illetve D'Hondt-módszer) segítségével történt. Az adott megyében (vagy Budapesten) az érvényes szavazatok számát elosztották a kiosztható mandátumok száma + 1-gyel; ez volt a kvóta, amely egy mandátum elnyeréséhez szükséges. Amelyik párt egyszer elérte a kvótát, az egy mandátumot kapott, amelyik kétszer, az kettőt, amelyik háromszor, az hármat stb. Ha ezek után még marad kiosztatlan mandátum, azt az a párt kapta, amelyiknek szavazatszáma alulról legjobban megközelítette a kvótát, de ez esetben is meg kell lennie a szükséges szavazatszám kétharmadának (ez a kétharmados szabály). Amennyiben ezek után is maradt(ak) kiosztatlan mandátum(ok), az(ok) felkerült(ek) az országos listára, így növelve az onnan kiosztható mandátumok számát.

Az országos listán szerezhető mandátumokat a töredékszavazatok és a felkerült negatív szavazatok alapján osztották el. A töredékszavazatok azok a leadott, de mandátumot nem eredményező szavazatok voltak, amelyeket az országosan öt százaléknál több szavazatot szerzett pártok vesztes egyéni jelöltjei kaptak, illetve amelyeket a területi listákra adtak a szavazók, de az ott elnyerhető mandátumokhoz szükséges szavazatszám fölött voltak. (Nem számított töredékszavazatnak a független jelöltekre és az öt százalék alatt maradt pártokra, illetve az érvénytelen választási fordulóban leadott voks.) Negatív szavazatok akkor keletkeztek, ha egy párt a kétharmados szabály alkalmazásával szerzett mandátumot: hiányzó szavazatai negatív előjellel kerültek fel az országos listára, azaz más területi listák eredményéből kellett levonni azokat.

A töredékszavazatok mandátumra váltása az országos listákon a d’Hondt-mátrix segítségével történt. A mandátumszerzésre jogosult pártok országos listára felkerült szavazatait felírták egymás mellé, majd ezek alá sorban e számok kettővel, hárommal, néggyel stb. való osztás után kapott hányadosát (az osztósor utolsó számjegye a kiosztható mandátumok száma). Az így kialakult mátrixban megkeresték a legnagyobb számot, és az a pártlista kapott egy mandátumot, amelyiknek az oszlopában ez a szám szerepelt. Ezután a második legnagyobb számot mutató pártlista kapott egy mandátumot, s ez addig folytatódott, amíg az összes mandátum gazdára nem talált.

A választás hivatalos végeredményét nyolc nappal a szavazás lezárulása után közölte az Országos Választási Bizottság (OVB), a nem hivatalos eredmény azonban már a választások napjának éjszakáján ismertté vált.


	Főváros, megye	Egyéni választó- kerületek száma	Területi listaállítás feltételeként kellő egyéni jelöltek száma	Területi választó- kerületenként megszerezhető mandátumok száma^[1]
1.	Budapest	32	8	28
2.	Baranya	7	2	6
3.	Bács-Kiskun	10	2	8
4.	Békés	7	2	6
5.	Borsod-Abaúj-Zemplén	13	3	11
6.	Csongrád	7	2	6
7.	Fejér	7	2	6
8.	Győr-Moson-Sopron	7	2	6
9.	Hajdú-Bihar	9	2	8
10.	Heves	6	2	5
11.	Jász-Nagykun-Szolnok	8	2	6
12.	Komárom-Esztergom	5	2	5
13.	Nógrád	4	2	4
14.	Pest	16	4	14
15.	Somogy	6	2	5
16.	Szabolcs-Szatmár-Bereg	10	2	9
17.	Tolna	5	2	4
18.	Vas	5	2	4
19.	Veszprém	7	2	6
20.	Zala	5	2	5
Összesen		176		152

Jegyzetek

↑ Forrás: 1989. évi XXXIV. törvény az országgyűlési képviselők választásáról Archiválva 2010. január 28-i dátummal a Wayback Machine-ben

Irodalom

Kukorelli István et. al.: Alkotmánytan (Osiris Kiadó, 2003) ISBN 963-389-185-X
Körösényi András – Tóth Csaba – Török Gábor: A magyar politikai rendszer (Osiris Kiadó, 2004)
Cservák Csaba: Választási rendszerünk a jogösszehasonlítás és a reformlehetőségek tükrében In: Jogelméleti Szemle 2001/3. szám.
Ludányi Erika: A magyar választási rendszer. A választójogi törvény főbb jellegzetességei és módosításai Archiválva 2008. június 12-i dátummal a Wayback Machine-ben Író Gergely alapítvány, Politikai elemzések, I. évfolyam 1. szám, 2001. május
Választástudományi tanulmányok; szerk. Dezső Márta, Kukorelli István; Országos Választási Iroda, Bp., 1999 (Választási füzetek; Választási stúdiumok)
Választási olvasókönyv. Szemelvények a hazai országgyűlési és helyhatósági választások történetéből, 1848–1998; szerk. Benczéné Nagy Eszter; 2. bőv. kiad.; BM Országos Választási Iroda, Bp., 2002 (Választási füzetek)