Apja a német-belga határterületről származott, anyja német volt. Apja ambiciózusan irányította a testvéreket a koncertzongorista pálya felé. A liège-i konzervatóriumban tanult, majd egy évig Anton Reicha magánóráin vett részt. A kor híres zenetanára Liszt Ferencet, Hector Berliozt és Charles Gounod-t is oktatta. 1838-ban Franck a párizsi Conservatoire hallgatója lett. Ezt elvégezve, 1842-ben rövid időre visszatért Belgiumba, de 1844-ben Párizsba költözött és élete hátralevő részében ott élt. Úgy döntött, hogy végleg feladja koncertvirtuóz karrierjét, ez a döntése feszültté tette kapcsolatát apjával.
Párizsban töltött első évében magán- és iskolai oktatásból élt. A legkülönbözőbb orgonista pozíciókat töltötte be:
1847 és 1851 között a Notre Dame de Lorette, 1851 és 1858 között a Saint Jean és St. François templom orgonistája.
Ez idő alatt ismerkedett meg Aristide Cavaillé-Coll-lal, a híres francia orgonaépítővel. Ugyanekkor az orgonajáték és az improvizáció terén fejlesztette technikáját.
1858-ban az újonnan felszentelt Saint Clotilde Basilica orgonistája lett. Ezt a pozíciót egészen haláláig betöltötte. Itt hívta fel magára a figyelmet improvizatív tehetségével. Első orgonaműveit 1868-ig nem publikálták, jóllehet legszebb zenedarabjai közé tartoznak (Grande Piéce Symphonique). 1872-től haláláig a párizsi konzervatórium orgonaprofesszora volt. Olyan nagy neveket találunk hallgatói közt mint Vincent d’Indy, Ernest Chausson, Louis Vierne, vagy Henri Duparc. Tanítványai magukat csak mint „bande á Franck” titulálták. Vincent d’Indy 1894-ben megalapította a „Schola Cantorum”-ot, mely a „bande á Franck” céljait tette magáévá, a francia zene újabb fontos mérföldkövét rakva le ezzel. Az iskola nem csak zeneszerzőket oktatott, de olyan, rég elfeledett szerzők műveit elevenítette fel, mint Monteverdi, Rameau, Bach vagy Gluck.
1886-ban megválasztották a „Société nationale de Musique” elnökévé. Ez az egylet az új francia műveket patronálni volt hivatott. A pozíció azonban konfrontációt hozott Franckkal és követőivel az egyik oldalon, valamint az egylet vezető elnökével, a konzervatív, illúziók nélküli Camille Saint-Saensszal a másik oldalon.
Orgonistaként az improvizáció mesterének tartják. Tizenkét nagy orgonaműve okán a legkiemelkedőbb orgonaművészek közé sorolják, közvetlenül J. S. Bach után. Munkái az évszázad legszebb francia orgonaművei, melyekkel megteremtette a francia szimfonikus orgonastílus alapjait. Különösen a Grande Pièce Symphonique, ez a 25 perces kis műve jelölte ki az utat az olyan orgonisták felé, mint Charles-Marie Widor, Louis Vierne, és Marcel Dupré.
1890-ben súlyos balesetet szenvedett, egy lovas omnibusz ütötte el. Ekkor írta meg utolsó művét, a Három Korált Orgonára. Nem sokkal később, a baleset nyomán fellépő komplikációkban elhunyt. Sírja Párizsban, a Montparnasse dombon található.
Stílusa
Műveire jellemző egyfajta ciklikus forma. Ilyen módon formál egységet több tételből, melyben a mű fő témái egy kezdőmotívumból fejlődnek ki. A zenei főtémák, bár végig kapcsolódnak egymáshoz, egy végső vonulatban kapnak összefoglalást. Gyakran komplex kontrapunktikus zenéje harmonikus nyelvezetet használ, mellyel a késő romantika prototípusa lesz. Zenéjén érezhető Liszt Ferenc és Richard Wagner hatása.
Kompozícióiban tehetségesen és előszeretettel alkalmaz gyakori, könnyed modulációkat. Jellemzően ezek a modulációs szekvenciák, melyeket váltó akkorddal vagy egy dallamfrázis inflekciójával ér el, végül harmóniailag távoli hangnemekbe érkeznek meg.
Modulálni! Folyton modulálni! - ez volt tanítványaihoz intézett leggyakoribb instrukciója. C. Franck modulációs stílusa és a dallamfrázisok inflekciójának idiomatikus módszere műveinek legismertebb jegye. Zenéjéhez a kulcs emberi természetében keresendő. Hangulatai mély és komoly vallásos érzelmeket sugároznak, gyakran örömteli, boldog vagy misztikus felhanggal, de soha sem könnyeden vagy humorosan.
Fő művei
Szokatlan egy ilyen formátumú és reputációjú zeneszerzőtől, de Franck zeneszerzői híre egy kisebb kompozíciócsoportján alapszik, melyet későbbi éveiben alkotott meg. Különösen a d-moll szimfónia (1886-88), a Szimfonikus variációk, a Prelűd, korál és fúga szólózongorára (1884), az A-dúr szonáta hegedűre és zongorára (1886), és az f-moll zongorakvintett (1879). A szimfónia a fiatalabb francia zeneszerző generáció különös csodálatát vívta ki. Ennek a műnek köszönhető a francia szimfonikus tradíció sokéves hanyatlás utáni megújulása.
Legismertebb rövid darabjainak egyike a Panis Angelicusmotetta, melyet eredetileg tenorszólóra írt orgona- és vonós segédlettel, de megírta ennek több verzióját is, további énekhang- és zeneszerszám-kombinációkra.
Hatása
César Franck jelentősen befolyásolta kora zeneművészetét. Közrejátszott a kamarazene megújulásában, és feléledésében. A ciklikus forma széles körű használatát alakította ki. Claude Debussy és Maurice Ravel felelevenítette és felhasználta ezt a ciklicitást, bár az ő koncepciójuk már nem teljesen a Franck-féle forma.
César Franck nagy hatása személyiségében is keresendő. A legkiemelkedőbb humánum, az egyszerűség, a vallásos érzelem és a szorgalom embere volt.
