A dél-afrikai sport kezdeti napjaitól egészen az Apartheid végéig, a labdarúgásra jelentős mértékben hatott az ország politikai rendszere, a faji megkülönböztetés. Az 1892-ben alapított Dél-afrikai Labdarúgó-szövetség (FASA) teljes egészében fehér tagokból állt, így a válaszlépés elkerülhetetlenné vált. Az 1903-ban alapított Dél-afrikai-indiai Labdarúgó-szövetséget (SAIFA) újabb két, kifejezetten a faji megkülönböztetés ellenében fellépő labdarúgó-szövetség, a Dél-afrikai-bantu Labdarúgó-szövetség (SABFA) (1933) és a Dél-afrikai-színes Labdarúgó-szövetség (SACFA) (1936) megalakulása követte, amelyek a tiltakozás jelképeivé váltak.
Korai évek (1892-1957)
A FASA fehér válogatottja 1924-ben egy európai körtúra során játszotta első nemzetek közötti mérkőzéseit, azonban az öt találkozóból csak a hollandiai összecsapást minősítették hivatalosnak, ahol a hazai csapat 2-1-es győzelmet aratott. Az Egyesült Királyságban lejátszott mérkőzéseik szerepelnek ugyan a dél-afrikai labdarúgó-válogatott eredménylistáján, de csak mint nem-hivatalos eredmények.
A hollandiai mérkőzést a dél-afrikai labdarúgás 23 éves nemzetközi csendje követte, a következő mérkőzésükre csak 1947-ben került sor Ausztrália ellen.
Az alapító tagországok számára hamarosan világossá vált, hogy nincs racionális érv amellett, hogy Dél-Afrika ne egy csak fehérekből vagy egy csak feketékből álló csapatot küldjön a hamarosan megrendezésre kerülő, első afrikai nemzetek kupájára, ezért diszkvalifikálták a tornáról, majd a CAF második, 1958-as konferenciájáról formálisan kitagadták őket. A dél-afrikai felfogással szembeni szankciók a következő években csak tovább gyűrűződtek. Még ezen évben a FASA felvételt nyert a FIFA tagországai közé, azonban az 1960 augusztusában elfogadott szabálymódosítás egy évnyi határidővel ultimátumot adott a diszkriminatív felfogásnak. Dél-Afrika válaszút elé érkezett, azonban változás nem történt. 1961. szeptember 26-án, a FIFA éves konferenciáján Dél-Afrikát formálisan kizárta tagjai közül. Néhány nappal később az Angol labdarúgó-szövetség elnökét és Dél-Afrika FIFA-taggá válásának nagykövetét, Sir Stanley Rous-t választották meg a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség új elnökének. Rous határozott álláspontja az volt, hogy a sportot – akárcsak a FIFA-t – nem befolyásolhatja semmilyen politikai nézet és továbbra is felszólalt a Dél-Afrika védelmében, így az eltiltás 1963 januárjára, dél-afrikai látogatásának időpontja utánra tolódott. Rous az országban tett körútja során arra a megállapításra jutott, hogyha az eltiltást nem helyezik újfent egy későbbi időpontra, úgy az az ország labdarúgására olyan negatív hatással lehet, amely már visszafordíthatatlanná válna. Ennek ellenére az 1964. októberi, tokióiFIFA-kongresszuson, ahol már sokkal több afrikai és ázsiai labdarúgó-szövetség képviseltette magát, Dél-Afrika eltiltását véglegesítették.
A sport jegyében (1991 után)
1991-ben, az apartheid-rendszer visszaszorításának sikeressége magával vonzotta egy új gondolkodásmódú Dél-afrikai labdarúgó-szövetség létrehozását. A megújult Dél-afrikai labdarúgó-válogatott 37 év után, 1992. július 7-én lépett először pályára Kamerun ellen, és szenzációs játékkal 1–0 arányban kerekedtek a szelídíthetetlen oroszlánok fölé. Az 1996 és az azt követő pár év a Bafana Bafana történetének eddigi legsikeresebb időszaka. A sikert siker követte: 1996-ban megnyerték a Dél-Afrikában rendezett afrikai nemzetek kupáját. Tornagyőzelmüknek köszönhetően részt vettek az 1997-es konföderációs kupán, ráadásul a világranglistán a 16. helyre kerültek. Az 1998-as Afrika-kupán, a döntőben kaptak ki Egyiptomtól 2–0-ra és 1998-ban első alkalommal jutottak ki a világbajnokságra. Első vb mérkőzésükön 3–0-s vereséget szenvedtek a házigazda Franciaország ellen, majd ezt két döntetlen követte, Dánia (1–1) és Szaúd-Arábia (2–2) ellen. A megszerzett két pont kevésnek bizonyult és nem jutottak tovább a csoportból. A 2000-es afrikai nemzetek kupáján a harmadik helyet szerezték meg, azonban a szövetség nem volt elégedett ezzel az eredménnyel és a torna után a portugál szakembert, Carlos Queiroz-t nevezték ki a válogatott élére. Queiroz kivezette a válogatottat a 2002-es világbajnokságra, de a tornán már nem ő irányította a nemzeti csapatot. A vb-n Paraguay ellen 2–0-s hátrányból álltak fel és egyenlítettek. Szlovéniát 1–0-ra legyőzték, ami Dél-Afrika történetének első győzelme volt a világbajnokságokon. Az utolsó csoportmérkőzésükön kétszer is egyenlíteni tudtak Spanyolország ellen, de végül 3–2-re kikaptak, így a továbbjutás lehetősége már nem az ő kezükben volt. A Paraguay-Szlovénia mérkőzésen egészen a 84. percig kedvezően alakult a Dél-afrikaiak számára, ekkor azonban a paraguayiak gólt szereztek, amivel 3–1-re megnyerték a mérkőzést. Mindez azt jelentette, hogy Dél-Afrika a rosszabb gólkülönbsége miatt volt kénytelen búcsúzni a világbajnokságtól. A 2002 és 2006 közötti időszakban szinte évente váltották egymást a szövetségi kapitányok, mivel egyikük sem tudott értékelhető és jó eredményt felmutatni. A 2004-es és a 2006-os Afrika-kupán csúnyán leszerepelt a válogatott, mert már a csoportkörből sem sikerült továbbjutniuk. A 2006-os világbajnokságra nem sikerült kvalifikálniuk magukat
Dél-Afrika gól nélküli, sikertelen 2006-os afrikai nemzetek kupája-szereplése hatással volt a hazai támogatók befektetéseire, ezért egy világhírű szövetségi kapitány szerződtetésében keresték a megoldást. Számos pletyka látott napvilágot arról, hogy az akkori angol szövetségi kapitány, Sven-Göran Eriksson veszi majd át a csapat irányítását, akinek a Dél-afrikai labdarúgó-szövetség 30 millió fontot ajánlott, hogy a Bafana Bafana-t 2010-ben a világbajnoki címig vezesse, azonban ez mint kiderült, csak tévhír volt. A szövetségi kapitányi posztot végül is a brazil mesteredző, Carlos Alberto Parreira kapta meg egy négyéves szerződés keretében. Megbízatása 2007. január 1-je után lépett érvénybe, azonban 2008. április 21-én, személyes okokra hivatkozva lemondott.[4] Helyét egy másik brazil sikeredző, Joel Santana vette át.[5]