Az Eltávozók (japánul: おくりびと (Okuribito)) egy 2008-as japán filmdráma, mely történetének középpontjában egy munka nélkül maradt csellista áll, aki azzal kezd foglalkozni, hogy halottakat készít elő szertartásosan a koporsóba helyezésre. Az érzelmekben bővelkedő, néhol egy kevés humorral is átszőtt film 2009-ben elnyerte a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscar-díjat. A film legjellegzetesebb zenedarabja a főhős hangszerén többször is megszólaló Ave Maria, melyet Charles Gounod írt Johann Sebastian Bach eredeti műve alapján.
Kobajasi Daigo egy tokiói zenekar csellistája, azonban a zenekart az alacsony nézőszám miatt egyik napról a másikra feloszlatják. Kobajasi feleségével hazatér szülőföldjére, Jamagata prefektúrába, ahol új munkát keres. Talál egy álláshirdetést, melyben azt írják, utazókat kell segíteni. Jelentkezik, de kiderül, a hirdetés nyomdahibás volt, valójában nem utazókról van szó, hanem arról, hogy halott embereket kell egy szertartás keretében megmosdatni, felöltöztetni és kisminkelni, hogy aztán így tegyék be őket a koporsóba. Bár Kobajasi megriad, amikor megtudja, miről van szó, végül úgy dönt, elvállalja a munkát. Feleségének nem árulja el, mit dolgozik, csak annyit mond, „rendezvényszervezéssel” kapcsolatos.
Eleinte nagyon rosszul érzi magát, főként mivel mindjárt elsőre egy két hete oszladozó, bűzlő holttesthez mennek ki, de később kiderül, a munka javarészt nem ilyen jellegű. A művészlélekkel megáldott főszereplő lassanként kezd ráérezni a halottakkal végzett műveletek valódi szépségére, fennköltségére.
Nem tudja azonban örökre titokban tartani mások előtt szégyellt munkáját, egyszer egyik barátja és felesége, Mika is megtudja az igazat. Mindketten elfordulnak tőle, felesége el is hagyja és azt mondja, addig nem tér vissza, amíg nem hagyja abba ezt a „tisztátalan” munkát, ő azonban folytatja. Nemsokára azonban Mika mégis visszatér, mivel kiderül: gyermeket vár. Ekkor hal meg annak a szentó fürdőnek az idős tulajdonosnője, ahova Kobajasi gyakran eljárt és néha feleségét is magával vitte. A búcsúztatáson Mika is részt vesz, és látva egy ilyen valódi szertartást, már nem iszonyodik tőle többé.
A film során többször is szóba kerül, hogy Kobajasi apja régen elhagyta feleségét és gyermekét egy másik nő miatt, a fiú pedig nem is tudja, mi történt apjával, még az arcára sem emlékszik, de arra igen, hogy nem szerette őt. És arra is, hogy megtanította arra, hogy régen, amikor még az emberek nem tudtak írni, kövekkel tudták kifejezni érzelmeiket egymás számára: a kő alakjából, felületének simaságából lehetett következtetni az adományozó érzéseire. Egyszer csak hírt kapnak valahonnan, hogy Kobajasi apja meghalt. Bár eleinte nem akar róla tudomást venni, végül rábeszélik, hogy vegyen tőle végső búcsút. Amikor a halottat két munkás, már-már durva és (legalábbis a Kobajasi által végzett szertartásokhoz képest) szinte kegyeletsértő módon be akarja dobni egy koporsóba, ő közbeavatkozik és azt kéri tőlük, hagyják békén, majd ő elvégzi az elbúcsúztatást. Így is lesz, és apja összezárt kezében rátalál egy kicsi, sima kavicsra, melyet még gyermekkorában ő adott neki. A film úgy ér véget, hogy ezt a kavicsot gyengéden hozzászorítja feleségének hasához, ahol a magzat várja világrajövetelét.
