A Jack Cade-lázadás1450 nyarán tört ki Angliában. A lázadás oka VI. Henrik angol király minisztereinek megvesztegethetősége és mohósága, valamint a népet nyomorba döntő adó- és munkatörvények voltak. A felkelés nem érte el célját, vezetőjét, Jack Cade-et megölték.[1]
Előzmények
1450-re Anglia súlyos pénzügyi válságba süllyedt. A Franciaországban vívott százéves háború miatt a kincstár állandóan üres volt, ezért újabb és újabb adókat vetettek ki az emberekre. A beszedett pénz jelentős része azonban eltűnt a korrupt rendszerben, és a királyi udvar előkelőségeinek zsebébe vándorolt. Az emberek, elsősorban Kelet-Angliában, forrongtak.
Angliában ekkor igazából három ember gyakorolta a hatalmat, a király három legbefolyásosabb tanácsadója: William de la Pole, Suffolk hercege, William Ayscough, Salisbury püspöke és Adam Moleyns, Chichester püspöke és a titkos pecsét őre. 1450 első felében mindhármukat megölték a feldühödött emberek.
Moleynst január 9-én Portsmouth-ban katonák és tengerészek támadták meg, és azzal vádolták, hogy visszatartotta a zsoldjukat, majd meggyilkolták. Kentben felfegyverkezett emberek tartottak felvonulásokat. Vezetőik Robin Hoodnak, Tündérkirálynak vagy Kékszakállnak nevezték magukat. Ez utóbbit február 9-én Canterburyben kivégezték. Ezután átmenetileg lecsillapodtak a kedélyek.[2]
A parasztok dühe azonban átterjedt a köznemességre, és a parlament alsóháza elérte, hogy január 28-án Suffolk hercegét a londoni Towerbe zárják. A király nem engedte, hogy tárgyalás legyen, amelyen főtanácsadóját halálra ítélték volna tisztességtelen üzelmei miatt, hanem száműzte őt. A herceg hajóját a La Manche csatornában feltartóztatták, és William de la Pole-t lefejezték.[2]
Suffolk meggyilkolása felháborította az udvaroncokat, és megtorlással fenyegetőztek. Kentben válaszul tömeges felkelés tört ki júniusban. A lázadásban elsősorban parasztok vettek részt, de vezetőik olyan kisbirtokosok, tulajdonnal rendelkezők voltak, akik általában támadták VI. Henrik politikáját. Még egyházi emberek is csatlakoztak hozzájuk.
Tiltakozásuk célpontja a korrupt udvar, a nagyurak mohósága, a franciaországi angol területek elvesztése és az adóztatás volt. Céljuk az volt, hogy javuljon a kormányzás, ezért egyes befolyásos tanácsnokok menesztését követelték, valamint azt, hogy a király által adományba adott birtokok kerüljenek vissza a korona fennhatósága alá, valamint változtassanak az adóztatás módján és a munkatörvényeken.[3] A memorandumban szerepelt az is, hogy a király hívja vissza ÍrországbólPlantagenet Richárd yorki herceget.[4] Követeléseiket A kenti közemberek sérelmei című kiáltványban foglalták össze.[2]
Kiáltványukban szerepelt mások mellett, hogy a király elé csak megvesztegetés ellenében lehet jutni, az udvar számos kereskedőnek tartozik, a kenti földeket és javakat az urak elkobozzák, a bíróságok és a hivatali tisztségviselők megvesztegethetők, valamint az adók túl magasak és tisztességtelenek.[5] London csapatokat küldött Kentbe, hogy szétszórják az összegyűlt felkelőket, akiket Jack Cade, egy ír származású volt katona vezetett. Egyes becslések szerint a lázadók húszezren voltak.[6]
Az összecsapás Sevenoaksnál volt, ahol a lázadók megverték a király seregét.[6] A csatában elesett a királypárti csapat vezére, Humphrey Stafford. A felkelők ezt követően London felé indultak.[3] Eközben, június 29-én egy több száz főből álló tömeg misézés közben kivonszolta William Ayscough-t, Salisbury püspökét az edingtoni templomból, majd a feldühödött emberek egy közeli dombon megölték.[2]
Július 4-én a lázadó sereg bevonult Londonba. A várost elfoglalták, de a Towert hiába ostromolták meg. A felkelők meggyilkolták a canterburyi érseket, Sir Jammes Fiennes kincstárnokot és a kenti seriffet, vagyis a grófság élén álló királyi tisztviselőt. Az előbbi kettőnek levágták a fejét, karóra tűzték, és úgy állították fel őket, mintha csókolóznának.[3]
A városiak eleinte támogatták őket, mivel egyetértettek céljaikkal, de a lázadók erőszakos viselkedése miatt elfordultak tőlük. A felek tárgyalni kezdtek: Cade átadta követeléseiket, illetve egy listát, amelyen azok szerepeltek, akiknek kegyelmet kért a királytól. Miután az uralkodó kegyelmet adott a lázadóknak, azok visszatértek otthonukba.[3]
VI. Henrik és a parlament azonban nem szándékozott teljesíteni a felkelők igényeit. Cade-et, annak ellenére, hogy ő is kegyelmet kapott, Kent új seriffje, Alexander Iden 1450. július 12-én elfogta egy Heathfield közeli faluban. A felkelők vezetője olyan súlyosan megsérült, hogy meghalt, miközben Londonba vitték. Testét fellógatták, kibelezték, majd felnégyelték, fejét pedig egy póznára tűzték a London Bridge-en. Hasonlóan végezte a felkelés számos más vezetője, de a zendülők többségének nem esett bántódása.[3]
Hatása
A lázadás leverése után felállt egy bizottság, amelynek az volt a feladata, hogy kivizsgálja a kelet-angliai visszaéléseket és erőszakoskodásokat. A felkelés egyik tanulsága az volt, hogy a nép mellett a köznemesség jelentős része is kész fegyvert fogni az udvar ellen a rossz politika miatt. Néhány év múlva, a rózsák háborújában már a nagyurak is megtették ugyanezt.[2]
Suffolk haláláról így számolt be egy korabeli levél. "A hajó egyik legzüllöttebb embere megparancsolta, hogy hajtsa le a fejét, mert tisztességgel bánnak vele és kard által fog meghalni. Fogott egy rozsdás kardot, és féltucat csapással leütötte a fejét. Elvette vörösbarna köpenyét és páncélozott bársonyzekéjét, majd tetemét a doveri homokra fektette."[2]
William ShakespeareVI. Henrik című drámájában a többi között ezek a szavakat adja Cade szájába: "Utánam az, a ki a nép barátja! / Szabadságharcz ez, most hősködjetek. / Lordot, nemest mi élve nem hagyunk; / Csak foltozott sarust kíméljetek, / Minthogy derék munkás nép: mindenik – / Ha merne – hozzánk állna örömest". (Lőrinczy [Lehr] Zsigmond fordítása)[8]
