A vallási élet szempontjából a szentély lehet egy szentként tisztelt építmény (pl. templom, zsinagóga, mecset stb.), vagy annak egy megszentelt területe, a vallási áldozat bemutatására szolgáló oltár közelében. Utóbbi esetben a vallási építménynek az a rendszerint különálló vagy elkülönített tere, ahol az oltárt, esetleg Isten vagy az istenség szobrát vagy jelképét elhelyezik, és ahová általában csak az istentisztelet és vallási szertartások végzésére felhatalmazott papok léphetnek be.[1]
Kereszténység
A kereszténységben a szentély gyakran a szertartás azon színtere, amelyet a laikusoktól a szentélyrekesztő választ el. Hosszanti oldalán található a stallum, amely a papság elhelyezésére szolgál.
Amennyiben az oldalhajó a szentély körül körbefut, azt szentélykörüljárónak nevezzük, ha ebből kápolnák nyílnak, az a kápolnakoszorú. A szentélyek létesítése a legtöbb vallás templomaira jellemző már a ókortól kezdve, s a keresztény egyházakban a református és az unitárius egyház kivételével általános.[1] A román korban patkó- vagy félköríves-, később négyzetes-, majd sokszög alaprajzi záródású tér, melynek középpontjában helyezték el az oltárt.
Gyakran az apszist tekintik a szentélynek, valójában ez a templomokban a főhajó keleti végén elhelyezkedő, félkupolával fedett oltárfülke.
A szó a latin sanctuarium-ból származik, amely mint minden -arium végű szó, tartalmaz valamit, mint például szent embereket vagy vallásos ereklyéket. A fogalom egyidejűleg jelentett szentséget és/vagy biztonságot.
Ez a szócikk részben vagy egészben a Sanctuary című angol Wikipédia-szócikk fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.
