Lakossága: 97 384 fő (a 2010. évi népszámláláskor).[1]
Neve az orosz „szol” ('só') és a Káma folyó nevének összetételével keletkezett.
Fekvése
Az Urál nyugati előterében, Permtől kb. 200 km-re északra, az Uszolka (a Káma felső szakaszának mellékfolyója) partján helyezkedik el. Folyami kikötő, a Csuszovojból idáig vezető vasútvonal végállomása. A várost az észak-déli irányú Bereznyiki–Csuszovoj–Kungur országút köti össze a Középső-Urál nyugati előterének településeivel.
Története, gazdasága
A felső-kámai sós forrásokat és sólerakódásokat évszázadok óta hasznosították konyhasó kinyerésére. Szolikamszk, Bereznyiki, Uszolje körül és máshol is nagy sófőző körzetek alakultak ki. Szolikamszkot írott forrás 1505-ben említi először, de 1430-at tartják az alapítás évének; 1613-ban lett város. 1597-ben megnyílt a Szolikamszkból Verhoturjéig vezető ún. Babinovi út, mely összekötötte Közép-Oroszországot Szibériával. Ezzel a Szibéria felé Cserdinyből kiinduló korábbi útvonal veszíteni kezdett jelentőségéből, és 1636-ban Cserdinyből a vajda (vojevoda) rezidenciáját is Szolikamszkba helyezték át. A város ekkor jelentős tranzitállomás, igazgatási és vallási központ volt, a század végére pedig a Felső-Káma vidék legjelentősebb kereskedelmi és ipari települése lett. Innen származott az ország sótermelésnek kb. a fele, a közelben rézolvasztó és rézedénygyártó üzem is működött.
A 17. század nagy részében még állt a város védelmét szolgáló, fából épült kreml. 1672-ben egy nagy tűzvészben teljes egészében elpusztult. A leégett fatemplomok helyett az újakat már téglából építették, közülük néhány máig fennmaradt.[2] Az 1730-as évektől azonban a sófőzés gyors csökkenése, majd a nagy szibériai útvonal (Kunguron keresztüli) megnyitása miatt a város elvesztette jelentőségét. A 19. század második felétől a sófőzés növekedésnek indult, és 1925 után Szolikamszk ismét az ország vezető sótermelő központjai közé emelkedett.
Csak a terület részletesebb kutatása során, 1925-ben fedezték fel, hogy néhány száz méter mélységben kősó- és kálisórétegek húzódnak (szilvinit, galit, karnallit). A hatalmas kálisókészletekre alapozva Szolikamszkban 1927-ben megkezdődött el és 1934-ben fejeződött be a Szolikamszki Kálikombinát építése. A kombinát kálisóbányákat és műtrágyagyárat egyesít magában. 1928-ra idáig hosszabbították meg a Bereznyikiig már csaknem 50 évvel korábban kiépített vasútvonalat.
A nagy sókészletre mint nyersanyagra alapozva az 1930-as évek elején magnéziumgyár épült. Az új gyár 1936-ban adott először magnéziumot. Ugyanabban az évben a közeli Uszty-Borovaja (ma már Szolikamszk része) mellett elkezdődött egy cellulóz- és papíripari kombinát és mellette a hőerőmű építése. A kombinát 1941. márciusban kezdett termelni, de további fejlesztését megakadályozta a Szovjetuniót ért német támadás. A világháború idején a város északi részén hadiipari üzem létesült: 1942-ben lőporgyárat alapítottak, építésén a Gulag-lágerhálózatban fogva tartott és az ún. „ellenséges nemzetiségek:” németek, ukránok és mások ezrei dolgoztak.[3]
A város az iparfejlesztéssel együtt növekedett, területét később jelentősen bővítették. 1959-ben Szolikamszk városrésze lett az északabbra fekvő Uszty-Borovaja (ma: Borovszk mikrorajon), mely 1949–1959 között még önálló város volt. Vegyesen panel lakóépületekből, egy-kétemeletes téglaépületekből és faépítésű magánházakból áll; itt működik a cellulóz- és papíripari kombinát. A város és Borovszk közötti néhány km-es területen erdő, ipari zóna, kertes telkek, raktárak vannak.[4]
Munkatáborok
Szolikamszk és környéke számos nagy építkezésén, mint a Szovjetunió más területein is, a munkaerő nagy részét a Gulag-lágerrendszer szolgáltatta. Az Uszoljei ITL (iszpravityelni-trudovoj lager, magyarul: javító- és munkatábor), rövid nevén Uszollag 1938-tól 1956-ig a Gulag keretében, utána egyéb szervezeti keretben állt fenn, Szolikamszk központtal. Létszáma 1939 elején 32–34 000 fő; az amnesztia előtt, 1953. április elején az Uszollag lágerrendszerben 13 részleg és 39 (különböző helyeken működő) munkatábor volt, ezekben 24 201 fő dolgozott.[5][6]
1939 tavaszán az Uszollagból választották le és alakították külön szervezetté a Szolikamlagot, mely 1946-ig állt fenn. A fogvatartottak az Uszty-Borovojéban létesítendő cellulóz- és papíripari kombinát és mellette a hőerőmű építkezésein, hadiipari termelésen (nitroglicerinpor gyártása, robbanóanyagok gyártása a nitrogéngyár környékén), téglagyárban, betongyár építésén, a gyárak melletti hivatali- és lakótelepek építésén dolgoztak.[7]
1938-ban kezdődött a szolikamszki híres büntetésvégrehajtási intézet története is. A „Fehér hattyú” becenevű börtönben életfogytiglani elzárásra ítéltek töltik büntetésüket.[8]
Gazdaság
Szolikamszk ipari város. Gazdaságának meghatározói ma is a szovjet korszakban kialakított három nagy iparvállalat, illetve az azokból alakult gazdasági társaságok és többször korszerűsített létesítményeik.
Káliumkombinátok: A szolikamszki és a bereznyiki káliumgyárakat 1974-ben közös szervezet alá vonták össze (Uralkalij termelési egyesülés). A következő évben kezdte meg a termelést a korábbinál jóval nagyobb kapacitású második szolikamszki gyáregység. A két várost és környezetét földrajzi fekvése, hasonló profilú üzemei miatt egyetlen nagy vegyipari körzetnek tekintik. A 21. század elején a bereznyiki és szolikamszki káliműtrágyagyártás két nagy társaság: az Uralkalij és a Szilvinit kezében összpontosult. 2010 végén a két cég egyesült, az egyesülés 2011 júniusra fejeződött be.[9] Így az Uralkalij világviszonylatban a káliműtrágya egyik (vagy talán a második) legnagyobb termelője, Oroszország egyetlen káliumgyártója. A két városban összesen öt kálisóbányája és hét feldolgozó üzeme van.
Az Uralkalij egyik szolikamszki sóbányájában 2014. novemberben baleset történt, és az aknákat víz árasztotta el. 2006-ban már volt hasonló baleset az egyik bereznyiki bányában is.[10][11]
Az 1936-ban üzembe helyezett magnéziumgyárra alapozva 1992-ben Szolikamszki Magnéziumgyár néven részvénytársaságot alapítottak. A 2010-es évek közepén a gyár fő termékei a magnézium, – innen kerül ki az ország magnéziumtermelésének több mint 60%-a –, valamint ritkaföldfémek. Ez az egyetlen oroszországi gyár, ahol ritkaföldfémeket: nióbiumot, tantált állítanak elő.[12] A magnéziumtermelés alapanyaga a karnallit, amit az Uralkalij közelben működő karnallitüzeméből szereznek be. A ritkaföldfémekhez szükséges alapanyag (loparit) a Murmanszki területi Revda ércdúsítójából érkezik.[13]
A cellulóz- és papíripari kombinátot 1949-ben újságpapír gyártására állították át, a következő években jelentősen bővítették és korszerűbb papírgyártó gépsorokkal szerelték fel. 1992 után részvénytársasági formában működött tovább. A nyersanyagként használt fa kitermelését az északi körzetek erdőségeiben, fakitermelő leányvállalatai végzik. A cég saját történeti múzeumot, kultúrházat, műkedvelő együtteseket és fél-hivatalos („népi”) színházat tart fenn. Több országos lap a 2010-es években is a kombinát által kibocsátott papíron jelenik meg. A megtermelt papír másik, jelentős része exportra kerül.[14]
Templomok, múzeumok
A Szpasszkij-templom (1689–1691).
A 19-20. század fordulóján Szolikamszknak 13 temploma és két kolostora volt. A templomokat a szovjet korszakban bezárták, de az épületek egy része – többé vagy kevésbé épen – fennmaradt.
A főtér épületegyütteséből kiemelkedik az ötkupolás Troickij- (Szentháromság-) székesegyház (1684–1697). Hosszú ideig a történeti múzeum egyik részlege működött benne. A mellette álló harangtorony (1713) egy kétemeletes épületből emelkedik ki, melynek helyiségeiben 1989-ben a környék élővilágát bemutató kiállítás kapott helyet. Mellettük áll a kisebb Kresztovozdvizsenszkij– (Kereszt felmagasztalása-) templom (1698–1709).[15]
Szintén a város első fénykorában, a 17. század végén épült a Bogojavlenszkij- (Úr megjelenése-) templom (1687–1695), jelenleg a Régi Orosz Művészet Múzeuma. Leghíresebb darabja a templom négyszintes, 18. századi ikonosztáza.[16]
Az 1672-ben leégett kreml helyén két templom épült, illetve maradt fenn: a Szpasszkij-(Megváltó-) templom (1689–1691) [vagy: Szpasza Nyerukotvornovo Obraza (Nem emberkéz alkotta Megváltó-ikon) temploma]; és a Mihaila Arhangela- (Mihály arkangyal-) templom (18. század első negyede).
A Voznyeszenszkij- (Jézus mennybemenetele-) templom négyszögletes alaprajzú épülete (1698–1704) a Troickij-kolostorban áll.[17] A mai Troickij- (Szentháromság-) férfi kolostor elődje az 1589–1591-es években keletkezett. Miután államosították, 1926–1928-ban a káliumgyárat építő tröszt irodáit rendezték be helyiségeiben. 1938-ban az épületegyüttes az Uszollag központja lett, a templomokban börtöncellák voltak. A Gulag foglyai közül ezreket hoztak ide és indítottak tovább a környező munkatáborokba.[18] A kolostor falán emléktábla hirdeti, hogy 1929-ben rabként megfordult itt Varlam Salamov is.[19][20] A kolostort 1998-ban adták vissza a hívőknek.
Múzeumok
A város történetének múzeuma az 1930-as évek óta az egykori vajda épületében (1673–1688) tekinthető meg. Ez a város legrégebbi polgári célú épülete. 1982-től 2012-ig a Troickij-székesegyház épülete is a (hely)történeti múzeumhoz tartozott, azután visszaadták az egyháznak.[21]
A sófőzés történetét bemutató múzeumot egy Uszty-Borovszkban (ma: Borovszk) működött sófőző telepen rendezték be. Ez Oroszország egyetlen ilyen tárgyú múzeuma. A gyárat 1878-ban alapították, 1918 után államosították, a termelést végleg csak 1972-ben fejezték be. A szabadtéri múzeum több különböző rendeltetésű faépületből és épen maradt eredeti berendezéseikből áll, a helyi sófőzés történetét és módszereit mutatja be.[22]
A Káliumipari Történeti Múzeum elődje 1933-tól 1938-ig működött a Troickij-székesegyház épületében. Miután alapítóját és egyben a kombinát első igazgatóját letartóztatták (majd kivégezték), a múzeumot bezárták. Másodszor 1985-ben nyílt meg a kombinát mellett és 1998-ig A Szolikamszki Káliumkombinát Dicsőséges Harcának és Munkájának Múzeuma volt a neve. 1998-ban új igazgató vette át az irányítást, azóta megváltozott arculattal és tematikával, A „Szilvinit Rt” Káliumipari Történeti Múzeuma néven működik (vagy működött). Bemutatja a kombinát kialakulását, munkás-dinasztiáit, berendezéseinek makettjeit és fotóit, a termelés egyes fázisait, termékeit. Megemlékezik a múzeumalapító-igazgatóról és a Gulag fogvatartottjairól is. Dokumentumokkal alátámasztva ismerteti a helyi Gulag-lágereket és szerepüket az iparág kialakulásában.[23][24]
↑Ljudmila Dolgina: Eto nasa sz toboj biografija (orosz nyelven). Amr-museum.ru. [2016. március 4-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2015. október 3.)Mir i Muzej c. folyóirat, 2004. 1-2. szám.
↑„Belij lebegy”. [2015. október 4-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2015. október 3.)
↑(Hír a cégegyesülésről) (orosz nyelven). rbc.ru, 2011. június 16. [2014. december 19-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2015. február 20.)
↑(Hír a balesetről) (orosz nyelven). Interfax.ru, 2014. november 19. (Hozzáférés: 2015. február 20.)
↑Elterjedt vélekedés, hogy 1929 tavaszán Salamovot ebből a szolikamszki kolostorból indították tovább Krasznoviserszkbe, 3 éves büntetésének színhelyére. A helytörténeti múzeum egykori igazgatója szerint azonban a kolostort csak a következő évben adták át a helyi rendőrségnek. Josefina Lundblad: Putyesesztvije po uralszkim mesztam Varlama SalamovaArchiválva2015. október 4-i dátummal a Wayback Machine-ben (2011).
↑Ljudmila Dolgina: Eto nasa sz toboj biografija (orosz nyelven). Amr-museum.ru. [2016. március 4-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2015. október 3.)Mir i Muzej c. folyóirat, 2004. 1-2. szám.
.jpg)
.jpg)
.png)
