Utolsó vacsora

Ez a szócikk az újszövetségi eseményről szól. Hasonló címmel lásd még: Az utolsó vacsora (egyértelműsítő lap).

Az utolsó vacsora (latin cena Domini, cœna Domini, ’az Úr vacsorája’) Jézusnak és tizenkét apostolának utolsó közös pászkavacsorája a Jézus elfogatását és keresztre feszítését megelőző estén. A vacsorára Jeruzsálemben, egy ház „berendezett emeleti termében” került sor. A Biblia szerint Jézus ekkor mondta a kenyérre és borra, hogy az az ő teste és vére.

Bizonyos keresztény egyházak hívői az eseményre a nagycsütörtöki úrvacsora-liturgia keretében emlékeznek.

Jézus elfogása előtti utolsó vacsorája a szinoptikusok szerint pészah ünnep volt, a mai széder. Első írásos említése Pál apostoltól származik:

Az őskeresztények az utolsó vacsora emlékére rendezték az agapékat (szeretetvacsora). Az utolsó vacsora emlékét a római katolikus szentmise a hálaadó és áldozati jellegű eucharisztia keretében jeleníti meg, amikor Jézusnak a kenyérről és borról, az utolsó vacsorán mondott szavairól és cselekedeteiről emlékeznek meg a szertartás liturgiájában. A reformáció némileg átértelmezte a liturgiát, és az áldozati jelleg helyett az átlényegülés motívumát hangsúlyozták.

A biblikus esemény legkorábbi ábrázolásai az ókeresztény kora bizánci művészetből ismertek, s fő motívumuk a vacsora szentségének kiemelése, az apostolok áldozása volt. A gótika évszázadaiban gyakori motívuma volt a szárnyas oltárok összekötő részeinek (predellák). Az itáliai quattrocentóban és cinquecentóban készült alkotások, Andrea del Castagno, Leonardo da Vinci művei előtt készült festmények kompozíciói élesen elkülönítették Iskarióti Júdás alakját, őt az asztal néző felőli oldalára ültették.

• 
  Pietro Perugino:
  Az utolsó vacsora
• 
  Az utolsó vacsora ortodox oltárkép
• 
  Jacopo Bassano:
  Az utolsó vacsora
• 
  Theophanis Strelitzas: Az utolsó vacsora (16. század közepe, bizánci stílus)
• 
  Giampietrino: Az utolsó vacsora (Leonardo után), 1520 körül, Királyi Művészeti Akadémia, London
• 
  Carl Heinrich Bloch: Az utolsó vacsora (19. század vége)

• A magyarbolyi evangélikus templom ékessége a Madarász Viktor által festett, az utolsó vacsorát ábrázoló oltárkép.^[1]

• Kernstok Károly is készített egy Utolsó vacsora című festményt, mely a Magyar Nemzeti Galéria műgyűjteményét gazdagítja.^[2]

• Derkovits Gyula az Utolsó vacsora című festményének hagyományos, bibliai témáját úgy modernizálja, hogy a háttérként szolgáló tájat expresszionista, az alakokat pedig kubista stílusjegyekkel formálja meg.^[3] A Derkovits-féle 1922-ben készült Utolsó vacsora egyfajta sajátos önvallomás. A prófétai elhivatottsággal áthatott festő a képen Krisztusként magasodik középen. Ahogyan Körner Éva az 1968-ban, a Corvina Kiadónál megjelent Derkovits-monográfiájában fogalmaz, a Derkovits vonásait viselő főalak egyszerre művész, megváltó és tanító. Szintén Körner Éva mutat rá, hogy nemcsak Derkovitsnál, hanem a korszak más alkotóművészeinél is tendencia volt a keresztény formák szocialista tartalommal való megtöltése.

Érdekesség, hogy Derkovits egy tusrajzot is készített Utolsó vacsora címmel. E rajz kompozíciója azonban a későbbi festményénél kevésbé eredeti, s maga Krisztus is jobban hasonlít az egyetemes képzőművészetben megszokott előképekhez.^[4]

• Magyar nagylexikon XVIII. (Unh–Z). Főszerk. Bárány Lászlóné. Budapest: Magyar Nagylexikon. 2003. 46–47. o. ISBN 963-9257-19-2  

A Wikimédia Commons tartalmaz Utolsó vacsora témájú médiaállományokat.

• Az utolsó vacsora terme