Az Adriai-tenger partján fekvő, ma jelentős ipari és oktatási központot az illírek alapították egy kis félszigeten, amelyen ma az óváros áll. Jelentősége a római fennhatóság alatt nőtt meg, amikor a Via Traiana egyik fontos állomása, valamint a birodalom egyik jelentős kikötője volt. Később a longobárdok, a szaracénok és a bizánciak birtokolták, majd a normann hódításokkal a Szicíliai Királyság része lett. Amikor 1087-ben Myrából a városba hozták Szent Miklós ereklyéit, a város egyike lett Európa legjelentősebb keresztény központjainak. Az ereklyék elhelyezésére építették fel a San Nicola-bazilikát, amely a román kori építészet egyik legszebb alkotása. Az Anjou-ház, valamint az aragóniai királyok uralkodása alatt Bari gazdasági élete hanyatlásnak indult.
Virágkora a 16. századra, Aragóniai Izabella milánói hercegnő uralkodásának idejére tehető. A város fejlődésében jelentős szerepe volt Sforza Bona lengyel királynénak, aki megözvegyülve visszatért Bariba és élete végéig nagyvonalúan támogatta a város szellemi életét. A város a 19. század elejéig a középkori városfalak közé szorult. Joachim Muratnápolyi király rendelte el az új, rácsos utcahálózatú, a tiszteletére Murattianónak nevezett városnegyed felépítését. A fasiszta uralom idején alapították meg egyetemét és akkor létesítették neves vásárközpontját, a Fiera del Levantét. Napjainkban Puglia legjelentősebb gazdasági központja és Dél-Olaszország egyik legjelentősebb kikötője, úgy teher-, mint személyforgalom szempontjából.
Fekvése
Bari az Adriai-tengerpugliai partjának nagyjából középső részén, a régió északkeleti részén fekszik, a hozzátartozó településekkel együtt mintegy 42 km hosszan. Egy legyezőszerűen elterülő tengerparti síkságon (Conca di Bari, jelentése Bari kagylója) fekszik, amely a szárazföld belseje, a Murgia felé enyhén emelkedik. A Murgia, a tenger, valamint az Ofanto és Fasano folyók közötti területet Terra di Barinak (jelentése Bari földje) nevezik. A történelmi óváros (Barivecchia) egy kis félszigeten helyezkedik el, amely egy sas fejéhez hasonlít, ezért gyakorta l’aquila barese (jelentése bari sas) néven emlegetik. Az óvárostól keletre levő öbölben van a város régi, míg a nyugati oldalon az új kikötője. Szomszédos települései Adelfia, Bitonto, Bitritto, Capurso, Giovinazzo, Gravina in Puglia, Modugno, Mola di Bari, Noicattaro, Triggiano és Valenzano.[2]
Geológiája
Puglia partvonalát, így Bari területét is, a pleisztocénben és a holocénben lerakódott tengeri üledékrétegek alkotják. A középső és felső pleisztocénben több tengerparti abráziós terasz jött létre. A holocén során két jelentős morfogenetikai fázis zajlott le. Az első és egyben legrégebbi fázis során (kb. 6000 éve) alakultak ki a homokos tengerparti strandok és a mögöttük elterülő dűneöv. A fiatalabb, kb. 2500 éve lezajlott fázis során eolikus homokformák rakódtak le. Régészeti és geomorfológiai tanulmányok arra engednek következtetni, hogy ez a fázis alacsony tengerszinthez köthető, amit aztán lassú tengerszint-emelkedés követett a jelenlegi szintig.[3]
A város története Magna Graecia alapításának idejére vezethető vissza, noha a régészeti feltárások során bronzkori eszközök is előkerültek, amik arra utalnak, hogy a település már jóval a görög telepesek érkezése előtt létezhetett. Az ókori történetírók szerint a várost a japigok alapították, Daidalosz fiának, Iapüxnek a leszármazottai. Ugyancsak szerintük a város nevét egy illír katonai vezetőről, Barionusról kapta. A történészek véleménye szerint a várost i. e. 1600 és 1150 között nem a japigok, hanem az illírek alapították. A régészeti kutatások során rekonstruálták, hogy a tulajdonképpeni város alapítása előtt ezen a területen egy néhány családból és házból álló kis falu állhatott a mai Barivecchia félszigetének északi részén.[6]
Az első biztos történelmi emlékek Barium létezéséről az i. e. 4 századból származnak. A római hódítás előtt jelentősége eltörpült Gnathia és Rudiae, a Salentói-félsziget két jelentős ókori központja mellett. I. e. 181-ben került a Római Birodalom fennhatósága alá, és ettől kezdődően jelentősége is megnőtt. Stratégiai jelentőségét erősítette, hogy a Tarentumba és Brundisiumba vezető utak találkozásánál feküdt. Barium ekkor halászkikötő volt. Nero császár municipiummá tette, saját törvénykezéssel és intézményekkel rendelkezett.[7][8]
Bizánci fennhatóság alatt
Szent Miklós (Piero di Cosimo festménye)
Bari püspökségéről az első írásos említés 347-ből származik, amikor Gervasius, a város püspöke részt vett a serdicai zsinaton. 530-ban a püspökséget érsekségi rangra emelték, és a konstantinápolyi pátriárkának lett alárendelve. A 9. század végéig a bizánci szertartásrend volt érvényben. 933-ban, IX. János pápa idején tért át a város lakossága a római szertartásrendre.
A Nyugatrómai Birodalom bukása után (i. sz. 476) Barit a gótok hódították meg. A 6. század elején I. Justinianus bizánci császár seregei foglalták el, az Itália visszaszerzésére indított háborúk során. A bizánci fennhatóságot a longobárdok, majd a szaracénok váltották. A longobárdok 730-ban foglalták el a várost, élére egy gastaldust (hercegi rangú városvezető) állítottak, aki a beneventói hercegnek volt alárendelve. Bari volt a longobárdok legdélebbi tartománya, a Salentói-félsziget déli része a bizánciak fennhatósága alatt maradt. A longobárdok idején alkották meg a város törvénykönyvét, a Consuetudines Barensest, amely példaképül szolgált más dél-itáliai városok számára. A Dél-Itália partjai mentén fekvő városokat folyamatosan fenyegették a szaracén kalózok. Barit először 839–840-ben fosztották ki. 847-ben az Észak-Afrikából származó szaracénok elfoglalták a várost, és egy kis emírséget alapítottak, s a városban mecsetet is építettek. Tekintve, hogy a földrajzi közelség miatt Bari kereskedői jó viszonyt ápoltak az afrikai és közel-keleti arabokkal, a muszlim kultúra (kiváltképpen az építészet) egyes elemei mélyen meggyökereztek a városban. A szaracénok folyamatosan hadban álltak a longobárd Beneventói Hercegséggel, illetve a Bizánci Birodalommal.
A szaracénok javára jelentős területeket elveszítő Bizánci Birodalom Taranto visszafoglalása után hadjáratot indított Bari visszafoglalására is. A közös velencei és bizánci flottát azonban visszaverték. A kereszténységet féltve, I. Lothár római császár a fia, a későbbi II. Lajos vezetésével felszabadító sereget küldött Apuliába, de 852-ben vereséget szenvedett. 866-ban II. Lajos újabb hadjáratot tervezett. A bizánciakkal kötött szövetséget, amelynek értelmében a segítségért cserébe felajánlotta leánya kezét a bizánci császár fiának. 869-ben a négyszáz hajóból álló bizánci flotta Dél-Itália partjainál vetett horgonyt, de a beígért menyasszony helyett egy maréknyi katonát talált csak. Ekkor felbontották a szerződést, és a flotta elvonult. A császár a bizánciakat viszont késéssel vádolta.
A várost 871-ben ismét megostromolták Lajos seregei, ezúttal a longobárdokkal szövetkezve. Az emírt Beneventóba hurcolták, a város élére pedig ismét longobárd gastaldus került. A longobárd uralom azonban rövid életű volt, mert 875-ben, II. Lajos halála után a bizánciak elfoglalták. A nagy területnyereséggel Barit a bizánciak Dél-Itália fővárosának nevezték ki, és noha a vidék folyamatos fenyegetettség alatt állt a longobárdok részéről, a bizánciak által meghonosított görög kultúra virágzott. A város élére egy katapánt (főkormányzót) neveztek ki. A bizánciak uralmát tovább gyengítették a folyamatos szaracén támadások is. Mivel az egy időben tengeren és szárazföldön való védekezés óriási pénzösszegeket emésztett fel, a bizánciak kiegyeztek a szaracénokkal, és 967-től kezdődően adót fizettek nekik a békéért cserébe. 1002-ben III. Ottó német-római császár seregei Bari alá vonultak, hiszen a császárnak a városban kellett volna fogadnia feleségét, a bizánci császár leányát, Zoét. A császár seregeit azonban a várost visszafoglalni szándékozó szaracénok támadták meg. A harcokban maga a császár is elesett, s végül a város bevételét a velencei flotta segítségével sikerült megakadályozni.
1009-ben Melus (Meles Barensis) vezetésével vallási és főként gazdasági okok miatt felkelés tört ki a bizánci hatalom ellen, amely átterjedt szinte az egész Apulia területére. A felkelőket a normannok segítették, akik fokozatosan terjesztették ki hatalmukat a vidékre. Ezt látva azonban Melus fia, Argürosz átállt a bizánciak oldalára, és a pápai állammal szövetkezve megpróbált fellépni a normannok ellen. A pápai seregek a civitatei csatában azonban alulmaradtak, így a normannoknak sikerült hatalmukat megszilárdítani Dél-Itáliában. Bari, mint az utolsó bizánci város Apuliában, 1071-ben került normann fennhatóság alá és ettől kezdve önálló hercegi székhely lett.[9][10]
Normann és Stauf-fennhatóság alatt
1087-ben a kis-ázsiaiMyrából bari tengerészek a városba hozták Szent Miklós ereklyéit. 1089-ben II. Orbán pápa jelenlétében felszentelték kriptáját a bazilikában, és elhelyezték benne az ereklyéket. Bariba hamarosan a világ minden sarkából érkeztek zarándokok. 1098-ban II. Orbán pápa összehívta a bari zsinatot, egyikét azon zsinatoknak, amelyeken a keleti és nyugati egyházak kibékítésével és újraegyesítésével próbálkoztak.
Miután 1135-ben II. Roger felosztotta királyságát fiai között, III. Lothár német-római császár két hadsereget küldött Dél-Itáliába. Májusban elkezdődött Bari ostroma. Az egy hónapig tartó harcok után a város elesett. A hadsereg elvonulása után azonban II. Roger felmentő sereget küldött. A várost a németeknek átadó elöljárókat kegyetlen módon kivégezték. 1117-ben meggyilkolták a város érsekét, és ez okot adott arra, hogy a normann uralommal elégedetlen tengerészek, kereskedők fellázadjanak. A hatalmat Grimoald, longobárd herceg szerezte meg. Megerősítette Bari kapcsolatait a Bizánci Birodalommal és a Velencei Köztársasággal, és hozzájárult Szent Miklós kultuszának terjedéséhez is, saját magát pedig a Gratia Dei et beati Nikolai barensis princeps (Isten és Szent Miklós kegyelméből Bari hercege) címen emlegette. II. Roger szicíliai király azonban rövid időn belül (1132) ismét helyreállította a rendet. A város lakosai utódja, I. Vilmos király ellen is fellázadtak, és kifosztották a várat. A király válasza kegyetlen volt: seregei feldúlták a várost, kifosztották a templomokat, és a város lakosságának nagy részét menekülésre késztették. Bari tíz év alatt épült újjá. II. Vilmos uralkodása idején a város gazdasági élete fellendült. Dél-Itália más területeivel együtt Bari is a Stauf Szicíliai Királyság része lett a 12. század végén. A város ebben az időszakban élte virágkorát. II. Frigyes várkastély építtetett, amely részben a külső támadások elleni védelemre, részben a bari lakossággal szemben gyanút tápláló uralkodó számára ellenőrzési lehetőségként szolgált.[11][12][13]
A Nápolyi Királyságban
Sforza Bona lengyel királyné
A város hanyatlása a királyságban uralkodó politikai viszályok idején kezdődött el, amikor IV. Orbán pápa az Anjou-házból származó I. Károlyt nevezte ki a trónra a Stauf-trónörökössel, Manfréddal szemben. 1354-ben I. Johanna királynő Barit, Giovinazzót, Molfettát, Biscegliét és Tranit második férje, Tarantói Lajos testvérének, Róbert, tarantói hercegnek adományozta. Róbert 1364-ben bekövetkezett halála után a birtokot testvére, II. Fülöp szerezte meg. Halála után I. Fülöp lánya Margit rendelkezett a birtok felett, akinek fia, Balzo Jakab révén rövid ideig a Del Balzo nemesi család tulajdonába került. A gyermektelen Jakab halála után ismét koronabirtok lett. 1439-ben Giovanni Antonio del Balzo Orsini, Taranto hercege elfoglalta a várost, és kinevezte magát Bari hercegének.
A hercegség 1499-ben Aragóniai Izabella milánói hercegnő birtokába került. Uralkodása idején a város ismét fejlődésnek indult: átszervezték a közigazgatást, a kulturális élet virágzott, és a hercegnő meghonosította a más hercegségek udvaraiban divatos reneszánsz szokásokat is. Halála után, 1524-ben Bona Sforza szerezte meg, aki ekkor már lengyel királyné volt. A királyné számos bari mesterembert magával vitt a krakkói királyi udvarba, ahol fontos pozíciókba helyezte őket. Bona Sforza a bari várban hunyt el, és a Szent Miklós-bazilikában helyezték örök nyugalomra.[15]
Bona Sforza halála után a hercegség ismét visszakerült a nápolyi koronához, amelyet 1503 óta a spanyol királyok megbízásából alkirályok irányítottak. Az alkirályság korszaka Dél-Itália egyik legsötétebb időszaka volt: zaklatás, megfélemlítés, erőszak, rablás, gyilkosságok, kemény adók jellemezték a mindennapi életet. Mindezt nehezítették a Földközi-tengeren egyre jobban terjeszkedő törökök, akik többször is megtámadták és kifosztották az apuliai településeket, a lakosságot pedig rabszolgasorsba döntötték. Bari népe Paolo Ribecco vezetésével fellázadt a hatalom ellen, de sikertelenül, és a királyi csapatok romba döntötték a várost. Mindezt csak tetőzte az 1656-ban kitört pestisjárvány, amely a város lakosságának kétharmadát elpusztította. A spanyol hatalomnak a spanyol örökösödési háború vetett véget, amikor a Nápolyi Királyságot az osztrák Habsburgok szerezték meg.[16]
A Bourbonoktól az egyesült Olasz Királyság létrehozásáig
1734-ben a lengyel örökösödési háború következményeként a nápolyi trónra III. Károly spanyol király került. Uralkodása idején Bari ismét fejlődésnek indult. A városi életet a 18. században a nemesség és a klérus, valamint a gazdagok és a szegények közötti szakadék jellemezte. Ebben a században indult fejlődésnek a tudományos élet is, amit többek között Alessandro Maria Calefati (régész), Domenico del Re (orvos, matematikus), Giacinto Gimma (író), Niccolò Piccinni (zeneszerző) neve fémjelzett. 1798-ban a francia forradalom eszmeiségére támaszkodva kitört a forradalom Nápolyban, és kikiáltották a tiszavirág-életű Parthenopéi Köztársaságot. A város fejlődésében fordulópontot jelentett a Nápolyi Királyság elfoglalása Napóleon seregei által. Joachim Murat, a Napóleon által kinevezett új király (egyben sógora is) 1808-ban elrendelte a város egyik új negyedének felépítését, amelyet napjainkban is Murattiano néven ismernek. Ezáltal kiemelte a várost a több századon keresztül tartó hanyatlásból. Ekkor bővítették a kikötőt is, ami révén Bari a régió legjelentősebb kereskedelmi központjává vált. 1816-ban a királyság ismét visszakerült a Bourbonok fennhatósága alá, majd 1860-ban a királysággal együtt az újonnan alapított Olasz Királyság része lett.[17]
Az egyesítés után
Bari kikötője a 19. században
A város életének egyik meghatározó eseménye volt a Bari–Brindisi-vasútvonal megnyitása 1865-ben, ami által kereskedelmi potenciálja még inkább nőtt. Az egyesülés azonban nem minden téren hozott jó irányú változást. A 19. század utolsó évtizedeiben, a Dél-Olaszországot sújtó és egyre inkább elmélyülő általános szegénységre való válaszként megszületett a brigantaggio (rablóbandák). A francia és olasz kereskedelmi háborúk miatt súlyos gazdasági válság lépett fel, aminek következtében megindult a lakosság elvándorlása Észak-Olaszország, Európa más államai, valamint Észak-Amerika felé. A 20. század elején két alkalommal is súlyos árvizek pusztították (1906-ban és 1926-ban). A 20. század első felében, különösen a két világháború közötti időszakban a város gazdasági életén jelentőset lendített az iparosítás, ami által a kivándorlás folyamatát sikerült megállítani. A város fejlődésének egyik jele, hogy 1925-ben megnyitotta kapuit Bari első egyeteme, az Università Adriatica. A fasiszták hatalomra kerülését követően, 1929-ben, a városban építették fel Olaszország egyik legnagyobb vásárközpontját, a Fiera del Levantét, és Barit „a kelet kapujaként” emlegették a Földközi-tenger keleti részében fenntartott kiterjedt kereskedelmi kapcsolatai miatt.[18]
A második világháborúban
A második világháború alatt jelentős partizánmozgalom bontakozott ki a németek ellen. Bari a világháború egyik tragikus eseményének volt színhelye 1943. december 2-án, amikor a már szövetséges csapatok kezén lévő várost a német Luftwaffe bombázta. Ekkor találat érte a John Harvey nevű szövetséges hadihajót is, amely nagy mennyiségű mustárgázt szállított, arra az esetre, ha a német csapatok vegyi fegyvereket is bevetnének a háborúban. A kiszabadult mustárgáz számos halálos áldozatot követelt, mivel a helyi hatóságok és orvosok sem tudtak létezéséről, így nem tudtak időben intézkedni. Winston Churchill parancsára az összes aktát és feljegyzést megsemmisítették, így a tragédia oka sok évig ismeretlen maradt. A halálos áldozatok pontos számáról konkrét adatok nincsenek, a különböző feltételezések száztól néhány ezerre teszik számukat.[19]
A modern Bari
A 20. század második felében a város gyors és kaotikus fejlődésnek indult, az 1980-as és 1990-es években a lakosság száma elérte a 400 000 főt. A gazdasági élet átalakult, az ipar egyre inkább visszaszorult a kereskedelem és a tercier szektor javára, mindemellett Bari Brindisi és Taranto mellett Puglia régió vezető ipari központja maradt. Földrajzi helyzete miatt a Kelet-Európából és Észak-Afrikából érkező menekültek, bevándorlók egyik célpontja. Az óvárost a 21. század elején újították fel és kapcsolták be az európai turisztikai körforgalomba. Kiépült a repülőtér, valamint a gyorsvasúthálózat is.
Népessége
A város lakossága 2009. január 1-jén 322 511 fő volt, ebből 155 191 férfi és 167 320 nő.[20]
0–14 év között: 43 734 fő (ebből 22 861 férfi, 20 873 nő),
15–64 év között: 216 000 fő (ebből 105 891 férfi, 110 109 nő),
65 év felett: 62 777 fő (ebből 26 439 férfi, 36 338 nő).
A lakosság számának alakulása
Bari lakossága nagyon homogén. A 20. század végén több hullámban érkeztek ugyan illegális bevándorlók, így az albánok (akik Olaszország legdinamikusabban fejlődő kisebbségét képezik), de a lakossága döntő többsége olasz. Bariban 2007. december 31-én a bevándorlók száma 6172 fő volt. A legtöbben a következő országokból érkeztek:[21]
Bari lakosságának túlnyomó része római katolikus keresztény. A városban található a Bari-bitontói Főegyházmegye központja, amelyhez 21 község 125 plébániája tartozik. A bari érsek egyben a Bari Egyháztartomány metropolitája is. Az egyháztartománynak további négy egyházmegye van alárendelve: az Altamura-Gravina-Acquaviva delle Fonti Egyházmegye, az Andriai Egyházmegye, a Conversano-Monopoli Egyházmegye és a Molfetta-Ruvo-Giovinazzo-Terlizzi Egyházmegye. Az érsekség területére eső összlakosság 98,80%-a római katolikus. Bari védőszentje Szent Miklós, ünnepét május 8-án tartják.[24][25]
Közigazgatás
Bari kerületei
A mai Bari városszerkezete nagyrészt a 20. században alakult ki. Az évszázadok során többször is újjáépítették, a folyamatos fenyegetettség miatt (szaracénok, török kalózok stb.) az ókori városfalakon kívülre nem terjeszkedett. Első nagy bővítésére a 19. század első felében került sor, amikor Joachim Murat rendeletére egy új városnegyedet építettek fel, a „borgo nuovó”-t (azaz újvárost), amelyet alapítója után ma is „Murattianónak” neveznek.[26][27]
1928-ban a környező településeket (Torre a Mare, Carbonara, Ceglie del Campo, Loseto, Palese, Santo Spirito) egyesítették a várossal, így létrejött Grande Bari (azaz Nagy-Bari). Ezek külön frazioneként léteztek Bari község keretén belül. 1970-ben azonban az összes Barihoz tartozó települést negyednek nyilvánították.[28][29]
Kerület
Terület (km²)
Alegységek (negyedek)
I
Palese – Santo Spirito
18,62
Palese Macchie, Santo Spirito, Catino, San Pio
II
San Paolo – Stanic – Villaggio del Lavoratore
20,14
San Paolo, Stanic
III
Picone – Poggiofranco
7,47
Picone, Poggiofranco
IV
Carbonara – Ceglie – Loseto
35,03
Carbonara, Santa Rita, Ceglie del Campo, Loseto
V
Japigia – Torre a Mare
18,77
Japigia, Torre a Mare, San Giorgio, Sant’Anna
VI
Carrassi – San Pasquale
7,70
Carrassi, San Pasquale, Mungivacca
VII
Madonnella
0,95
Madonnella
VIII
Libertà – Marconi – San Girolamo – Fesca
6,30
Libertà, Marconi, San Girolamo, Fesca
IX
Murat – San Nicola
1,05
Murat ("borgo Murattiano"), San Nicola (Città vecchia)
Látnivalók
A San Nicola-bazilika
Az apuliai romanika
A dél-itáliai normann hódítások jelentős változásokat hoztak a helyi építészetben is. Mivel Róma elkötelezett támogatói voltak az elfoglalt görög-bizánci területeken erőteljes latinizációba kezdtek. Ennek két fontos irányvonala volt: a bencések betelepítése a meghódított területekre, valamint nagyszabású egyházi építkezések támogatása. Ennek a kornak a meghatározó művészeti stílusirányzata Európában a romanika volt, amely visszanyúlt a klasszikus római építészethez, és annak stíluselemeit ötvözte. A stílus alapvető elemei a masszív falak és oszlopok, a kerekített boltívek és a lapos mennyezetek. Apuliában, így Bariban is, ez a stílus erősen ötvöződött a helyi bizánci és szaracén behatásokkal, ennek eredményeként a hagyományos, romanikára jellemző stíluselemek eklektikus módon más stíluselemekkel keveredtek, így váltak a hagyományosan kevésbé díszítettből erősen díszített formák. A festészetben továbbra is a bizánci stíluselemek érvényesültek, viszont a szobrászatban (amely elsősorban a katedrálisokhoz kötődött) erősen érezhetők az európai romanikától eltérő gazdag díszítések (virág- és állatmotívumok). Az apuliai romanika kiemelkedő alkotása a 11. században épült San Nicola-bazilika, amely mintaképül szolgált Trani, Barletta, Ruvo és Bitonto katedrálisai számára. A normann hatalom megszilárdulásával sem felejtődtek el ezen stíluselemek, mint ahogyan azt a később épült sipontói, troiai és molfettai katedrálisok is bizonyítják.[30]
Barivecchia
A várkastély
Bari óvárosa (olaszulCittà vecchia, am. „régi város”), ismertebb nevén Barivecchia a régi és új kikötő közötti félszigeten fekszik, a régi városfalak által határolt területen. Délen a 19. század elején felépített Città nuova (am. „új város”), ismertebb nevén a Murattiano határolja. Az óváros keleti részén még állnak az egykori városfalak. A keleti part mentén promenád húzódik, viszont a félsziget nyugati partját már a kikötőt kiszolgáló épületek foglalják el. Az óváros labirintusszerű, rendszertelenül szerteágazó utcácskákkal rendelkezik. Két fő tere van, az északi részen a Piazza San Nicola, amely az itt álló katedrális után kapta a nevét, míg a déli rész központi tere a Piazza dell’Odegitria, ahol a San Sabino-katedrális áll. Az óváros délnyugati részét az egykori Stauf-vár tömbje, délkeleti részét pedig két impozáns tér, a Piazza del Ferrarese (a ferrarai kereskedőkről kapta nevét, akiknek itt álltak házaik) és a Piazza Mercantile (a régi piactér) foglalja el. Az óvárost jellegzetes középkori épületek tarkítják, amelyek nagy részén felfedezhetők az apuliai román stílus jegyei. A városnegyed legfőbb látnivalói:[31][32]
A San Nicola-bazilika a román kori építészet egyik legszebb példája, az úgynevezett apuliai romanika egyik kiemelkedő alkotása, amelyen a klasszikus, Európa északi területein jellemző román kori stíluselemek elegyednek a bizánci és arab behatásokkal. Otranto, Molfetta, Troia és Bitonto katedrálisaival együtt szerepel azon helyszínek között, amelyeket világörökségnek javasolnak.[33]
Murattiano
A régi kikötő
A Murat-negyed, ismertebb nevén Murattiano (vagy Città nuova) az óvárostól délre terül el, nevét Joachim Murat nápolyi királyról kapta, aki 1813-ban rendelte el felépítését a város lakásproblémáinak enyhítésére. A gondosan megtervezett, rácsos utcaszerkezetű városrész volt az első negyed, amely a középkori városfalakon kívül épült. Főutcája a Corso Vittorio Emanuele, amelyet pompás, a 19. században épült paloták szegélyeznek. Központi terei a Piazza Garibaldi és a Piazza Umberto I, amelyen a Bari Tudományegyetem hatalmas épülettömbje áll. Délen a vasútvonal határolja. Napjainkban a város legelegánsabb negyedének számít, itt található a fő bevásárlóutcája is, a Via Sparano, luxuscikkeket kínáló boltjaival. A városnegyed legfőbb látnivalói:[34]
Az egyetem főépülete, a Palazzo AteneoAz egyetem campusa
A városban három egyetem működik:
A Bari Aldo Moro Tudományegyetem(Università degli Studi di Bari Aldo Moro) közel 60 000 diákkal a város és egyben a régió legjelentősebb felsőoktatási intézménye. 1923-ban alapították. Tarantóban kihelyezett karokat működtet.[35]
A Bari Műszaki Egyetemet(Politecnico di Bari) 1990-ben alapították. A mérnöki és építész karokon közel 11 000 diák tanul. Szintén működtet kihelyezett karokat Tarantóban.[36]
A Jean Monnet Mediterrán Szabadegyetem(Libera Università Mediterranea Jean Monnet) a város legfiatalabb felsőoktatási intézménye. A magánegyetemet 1995-ben alapították jogi és gazdasági karokkal.[37]
A városban több tudományos intézet is működik, ezek a Valenzano szomszédságában kiépült egyetemi campuson kaptak helyet. Ezek nagy része a Nemzeti Kutatási Tanács (Consiglio Nazionale delle Ricerche, CNR) égisze alatt működik:[38][39]
CNR Mediterrán Mezőgazdasági Intézet
CNR Automatikai Kutatóintézet
CNR Kristálytani Intézet
CNR Élelmiszerkutatási Intézet
CNR Növénygenetikai Kutatóállomás
Olasz Nemzeti Nukleáris Fizikai Kutatóintézet
Finommechanikai Kutatóintézet
Biotechnológiai Kutatóállomás
További felsőoktatási intézmények a Niccolò Piccini Konzervatórium(Conservatorio di musica Niccolo Piccini),[40] valamint a Szépművészeti Akadémia(Academia di Belle Arti).[41] A városban van 1983 óta a Mediterrán Egyetemek Szövetségének a székhelye, amely több mint 160 egyetemet, felsőoktatási intézményt és kutatóintézetet tömörít a Földközi-tenger vidékének különböző országaiból.[42]
Museo Archeologico Provinciale (Tartományi Régészeti Múzeum): Az 1895-ben alapított múzeumban ókori, elsősorban a japigok és a rómaiak idejéből származó régészeti leleteket állítottak ki, Bari, Canosa di Puglia, sőt Taranto területéről is. A gyűjteményben bronzkori leletek is láthatók.[44]
Museo della Gipsoteca (Gipszmodellek Múzeuma): A várkastély földszintjén található, és a híres pugliai építészeti emlékek gipszből kiöntött kicsinyített vagy életnagyságú másolatainak gyűjteménye. Ezek az 1899-es torinói, valamint az 1900-as párizsi világkiállításokra készültek. Az Olaszország létrejöttének ötvenedik évfordulója alkalmából, 1911-ben rendezett római kiállításon is bemutatták őket.[46]
Museo Nicolaiano (A San Nicolo-bazilika kincstára): A 2010-ben alapított múzeum révén egyesítették a bazilika kincstárát, valamint a templom építéséről és történetéről szóló kiállítást.[47]
Museo Diocesano della Cattedrale (Székesegyházi Múzeum): A múzeumban a San Sabino-katedrális, valamint más bari templomok (Santa Teresa dei Maschi, San Gaetano, Santa Chiara) kincseit állították ki, valamint egy 11. századipergamentekercset, liturgikus húsvéti szöveggel.[48]
Museo Storico Civico (Várostörténeti Múzeum): A múzeumot 1919-ben létesítették, és elsősorban a város 19–20. századi fejlődését mutatja be korabeli dokumentumok, emléktárgyak, térképek segítségével.[49]
Museo Etnografico Africa-Mozambico (Afrikai-Mozambiki Néprajzi Múzeum): 1970-ben alapították Afrikából hazatért misszionárius szerzetesek. A kiállítás egy tipikus mozambiki gazdaságot, valamint számos más afrikai országból származó műtárgyat mutat be. Különös hangsúlyt fektet a Mozambik függetlensége elnyerése utáni első évekre.[50]
Acquario Provinciale (Megyei Akvárium): 1965-ben alapította Bari megye, elsősorban oktatási és kutatási célokra. A nápolyi Dohrn-akvárium után a második legjelentősebb intézmény Dél-Olaszországban. Az elmúlt évtizedekben állapota jelentősen leromlott, jelenleg helyreállításán dolgoznak.[51]
Istituto Orto Botanico (Botanikus kert): 1955-ben alapította a Bari Tudományegyetem oktatási és kutatási célokra, a régió flórájának tanulmányozására.[52]
Museo di Zoologia (Állattani Múzeum): Az egyetem keretén belül működő múzeum a régió, Olaszország, valamint Észak-Afrika állatvilágát mutatja be preparátumok révén.[53]
Museo di Scienze della Terra (Földtudományi Múzeum): Az egyetem keretén belül működő intézmény a Föld keletkezését és történetét, valamint az emberré válás folyamatát mutatja be. Gazdag őslénygyűjteménnyel rendelkezik.[54]
„C.C. Carducci” Collezione delle Cartoline (C.C. Carducci Képeslapgyűjtemény)[55]
Museo Sacrario Caduti d’Oltremare (A Tengerentúlon Elesettek Emlékmúzeuma): 1967-ben alapították Bari határában az első és második világháborúban elhunyt hazafiak emlékére.[56]
Színház és zene
A Teatro Petruzelli
A város leghíresebb színháza a Teatro Petruzzelli, amelyet 1896 és 1903 között építettek. 1903. február 14-én nyitotta meg kapuit Giacomo MeyerbeerA hugenották című operájával. 1991. október 27-ére virradóra leégett, hosszas újjáépítési munkálatok után 2008-ban nyitotta meg újra a kapuit a nagyközönség előtt. A tágas házban opera- és balettelőadásokat tartanak. A város legrégebbi színháza azonban az 1854-ben megépített Teatro Communale Piccinni, amely nevét a város egyik leghíresebb szülöttjéről, a zeneszerző Niccolò Piccinniről kapta, aki a nápolyi barokk zene és az opera buffa egyik kiváló mestere volt.[57][58]
Hagyományok
Szent Miklós sírja a bazilikában
A város legjelentősebb ünnepe a Festa di San Nicola a minden évben május 7–10. között, Szent Miklós tiszteletére tartott ünnep. Ekkor zarándokok ezrei látogatnak el Bariba, a szent ereklyéihez. Az ünnepség virrasztással kezdődik a bazilikában és az előtte levő téren. Másnap díszmenetben a mólóra viszik a szent szobrát, ahol a püspök áldást mond, majd a szobrot egy hajón körbeviszik a kikötő öblében. Kora este, szintén pompás díszmenetben, a szobrot visszaviszik a bazilikába. Május 9-én a Piazza del Ferraresén tartanak szentmisét a szent tiszteletére. Ekkor mutatják be a mannacsodát. Szent Miklós csontjaiból egy tiszta váladék folyik, amit minden évben egy urnában gyűjtenek össze, amit aztán a híveknek bemutatnak. Ezt a gyógyító tulajdonságokkal rendelkező mannát vízzel keverik és szétosztják a hívők között, akik vagy isznak belőle, vagy testükre kenik. Az utolsó napon szintén körbeviszik a szent szobrát, ezúttal a Piazza del Ferrarese és a bazilika között. A szent másik ünnepe halálának évfordulóján, december 6-án van.[59][60]
A bari konyha a helyi adottságoknak megfelelően a tenger gyümölcseire, gabonafélékre és az olívaolajra épül. A jellegzetes tésztafélék az orechiette, recchietelle és strascinate valamint a makaróni és a daragaluska. Jellegzetes receptek a hagymával, kapribogyóval, szardellával és olajbogyóval töltött tésztafélék, a szalonnával és ricottával valamint mozzarellával töltött panzerotti, valamint a tipikus bari focaccia. A húsfélék közül a hal mellett a legnépszerűbb a bárány, sertés és a nyúl. Tipikus bari étel a tiedda sütőben készített rizs, burgonya és kagyló, amely a spanyol uralom idejére vezethető vissza. Bari megyében borvidéknek számít Andria (különösképpen Castel del Monte) vidéke, valamint Alberobello és Locorotondo.[64]
Politika
A város élén 1945 és 1995 között kisebb megszakításokkal kereszténydemokrata polgármesterek álltak, ekkor a város képviselőtestületet választotta meg a polgármestereket.
1995 óta közvetlenül választanak polgármestereket:
Bari labdarúgócsapata az 1908-ban alapított és az olasz Serie A-ban játszó AS Bari. A csapat a San Nicola stadionban játszik, amelyet 1987–1990 között építettek fel Renzo Piano tervei szerint az 1990-es labdarúgó-világbajnokságra. A stadiont különleges alakja miatt az Astronave (jelentése űrhajó) becenévvel is illetik. Sportesemények mellett atlétikai versenyeknek és könnyűzenei koncerteknek is otthont ad. A város régi stadionját, az Arena della Vittoriát 1930–1934 között építették, majd 1996–1997 között újították fel.[65][66]
További sportegyesületek:
Payton Bari ASD: 1976-ban alapított vízilabdacsapat. Az egyesület úszásoktatással is foglalkozik.[67]
AS Rugby Bari: A város 1980-ban alapított rögbicsapata. 2011-ben a nemzeti harmadosztályban játszanak.[68]
Bari Vogatori 1894: 2006-ban alapított evezőscsapat.
Gazdaság
A Fiera del Levante bejárata
Nápoly után Bari rendelkezik a második legfejlettebb gazdasággal Dél-Olaszországban, köszönhetően stratégiai helyzetének és kikötőjének. Bari Puglia régió legfejlettebb gazdasági központja, és itt a legmagasabb a régióban az egy főre jutó jövedelem is. A munkanélküliségi ráta is a régió átlaga (14%) alatti, 10-12% között van.
Noha Bari gazdaságának jelentős részét a kereskedelmi szektor adja, az iparnak is fontos szerepe van. A pugliai gazdaság, különösképpen az ipar, a Bari–Taranto–Brindisi háromszögben, azaz a régió középső részén koncentrálódik. Míg Taranto iparának húzóágazatai a hajógyártás és a fémgyártás, addig Bariban inkább a könnyűipari ágazatok honosodtak meg. A városban az autóipar számára gyártanak finommechanikai termékeket. Bariban található a legnagyobb olaszországi német ipari park. A legjelentősebb vállalatok a Magneti Marelli, a Bosch és a Getrag.
A városban és a tőle északra fekvő településeken (Bitonto, Andria, Corato, Minervino, Ruvo, Terlizzi, Trani) jelentős a textilipar és a cipőipar. Bariban és környékén számos kis- és középvállalkozás tevékenykedik az élelmiszeriparban, amely a helyi mezőgazdasági termékeket dolgozza fel. Különösen a tésztafélék készítése és az olívaolaj előállítás jelentős.
A turizmus kevésbé jelentős, és inkább a Barletta és Ostuni között húzódó tengerparti településekre, valamint az altamurai karsztvidékre jellemző.[69][70][71]
A monumentális Fiera del Levante vásárközpontot 1929-ben hozta létre a megyei kereskedelmi kamara. Az első kiállításra 1930-ban került sor. A 300 000 négyzetméter területen elterülő vásárközpontban évente több mint 30 nemzetközi jelentőségű tematikus vásárt tartanak. A Fiera del Levante létrehozásának elsődleges célja a dél-olaszországi gazdaság megismertetése és gazdasági kapcsolatok kiépítése a Balkán, Közel-Kelet és Észak-Afrika országaival.[72]
Közlekedés
Távolsági közlekedés
Bari főpályaudvara
Barit érinti az A14-es (Autostrada Adriatica)BolognátTarantóval összekötő autópálya. Nápoly felől az A16-os autópályán közelíthető meg, amely a szomszédos Canosa di Pugliában ér véget. A várostól északnyugatra fekvő településekkel az SS16-os országos főút köti össze, illetve az SS16bis, amely nem halad át a településeken, csak érinti ezeket. Az SS16 folytatódik délkeleti irányban és biztosítja a kapcsolatot MonopolivalLecce irányába. Az SS96-os főút Bariból indul Modugno és Altamura irányába, míg Tarantóval köti össze Gioia del Collén át.
A Bari-Palesei vagy Karol Wojtyla repülőtér a várostól északra, a Palese-Macchie negyed területén fekszik. 2005-ben, az új terminál átadása után nevezték el II. János Pál pápáról. Összeköttetésben van a legfontosabb európai repülőterekkel, de diszkont légitársaságok is igénybe veszik.[79]
Közösségi közlekedés
A bari metró
Bari közösségi közlekedésének alapját egy 38 járatból álló buszhálózat képezi, amelyeket az AMTAB S.p.a. (Azienda Mobilità e Trasporti Bari Servizio) vállalat üzemeltet. A fő közlekedési csomópont a vasútállomás előtti Piazza Aldo Moro. Mivel az óváros nagy része gyalogos övezet, csak a tengerparti sétányon közlekedő buszvonalak révén közelíthető meg.[80][81]
Az első trolibusz 1939-ben indult el. A nyolc vonalból álló hálózatot 1975-ben felszámolták, majd néhány vonalat újra megnyitottak az 1970-es évek végén, 1980-as évek elején. 1990-ben az AMTAB felújíttatta a 4-es számú vonalat. Jelenleg a többi vonal újraindításán dolgoznak.[82][83]
2008 decemberében adták át a forgalomnak a bari gyorsvasút (vagy metró) (Ferrovia Metropolitana 1) első vonalát, amelyet a Ferrovie del Nord Barese magán-vasúttársaság üzemeltet. A kilenc megállóval rendelkező vonal nagyrészt viadukton halad, és a főpályaudvart köti össze a San Paolo negyeddel.[84] A nemzeti vasúttársaság a főpályaudvaron kívül még nyolc állomást üzemeltet, amelyeken a környező településekre közlekedő személyvonatok megállnak.[85] Jelenleg építés alatt áll a második vonal, amely a központot a repülőtérrel köti össze.[86]
Az olasz vasúttársaság (Trenitalia) által üzemeltetett vasútvonalaknak is fontos szerepe van a város tömegközlekedésében. Két vonalat üzemeltet: az egyik észak-dél irányban átszeli a várost, míg a második Modugnóig közlekedik a főpályaudvarról.
↑Le origini di Bari (olasz nyelven). La storia della citta. www.barionline.it. [2010. december 9-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2011. január 12.)
↑Il periodo Bizantino (olasz nyelven). La storia della citta. www.barionline.it. [2010. november 9-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2011. január 13.)
↑Il periodo Normanno-Svevo (olasz nyelven). La storia della citta. www.barionline.it. [2010. november 9-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2011. január 13.)
↑Il periodo Angioino-Aragonese (olasz nyelven). La storia della citta. www.barionline.it. [2010. november 9-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2011. január 13.)
↑Il periodo del Ducato Sforzesco (olasz nyelven). La storia della citta. www.barionline.it. [2010. november 9-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2011. január 13.)
↑Il periodo del vice reame (olasz nyelven). La storia della citta. www.barionline.it. [2010. november 9-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2011. január 13.)
↑L’unita di Italia (olasz nyelven). La storia della citta. www.barionline.it. [2010. november 9-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2011. január 13.)
↑German Raid on Bari (angol nyelven). World War II. www.historynet.com. (Hozzáférés: 2011. január 13.)
↑Citta contemporanea (olasz nyelven). Metropoli Terra di Bari. [2011. szeptember 4-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2011. január 15.)
↑ abcGeneral Information - Bari (angol nyelven). Territorial Investment Opportunities. Department for the Development of Local Economies, 2006. [2013. május 14-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2011. január 15.)
↑Storia (olasz nyelven). Fiera del Levante. [2010. február 13-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2011. január 17.)
↑La rete oggi in Puglia (olasz nyelven). Rete Ferroviaria Italiana. [2011. május 18-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2011. január 16.)
↑Bari Centrale (olasz nyelven). Grandi Stazioni. [2017. december 1-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2011. január 16.)
↑Carta dei servizi (olasz nyelven) (pdf). Ferrovie del Sud-est. [2011. január 4-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2011. január 16.)
↑Mappa del rete (olasz nyelven). Ferrotramviaria. (Hozzáférés: 2011. január 16.)
↑Prospetto linee (olasz nyelven). Ferrovie Apulo-lucane. [2010. október 3-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2011. január 16.)
↑Porto di Bari (olasz nyelven). Autorita Portuare del Levante. [2013. szeptember 22-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2011. január 16.)
.svg)
.jpg)
