Frigyes volt a harmadszülött fiú, így kevés esélye volt trónra kerülni. Ugyanakkor annak ellenére sem lett király, hogy idősebb bátyjának, III. Alfonz aragóniai királynak törvényes utódok nélküli halála (1291) után az Aragóniai Királyságot Frigyes kisebbik bátyja, I. Jakabszicíliai király örökölte meg. Ugyanis az eddig egymástól független uralkodók által kormányzott két önálló királyság egy kézbe került. Továbbá Jakab az öccsét 1291. július 12-én csak Szicília helytartójává nevezte ki, és nem mondott le a javára a királyságról. Jakab az 1295. június 20-án megkötött anagni szerződésben ugyanakkor kötelezettséget vállalt arra, hogy lemond a szicíliai királyi címéről, a Szicíliai Királyság pedig VIII. Bonifác pápára átszáll, majd pedig az visszaszáll az Anjou-házra. Viszonzásul a szerződés értelmében a pápa Szardínia királyává fogja kinevezni Jakabot, melyre 1297. április 4-énRómában került sor, és II. Károly nápolyi király lányát, Anjou Blankát feleségül adják Jakabhoz, ami 1295. november 1-jén történt meg. A szicíliai rendek tiltakoztak e szerződés ellen, és erre válaszul az eddigi helytartót, Frigyest 1295. december 11-énPalermóban előbb Szicília urává, majd 1296. január 15-énCataniában már királlyá választották, és 1296. március 25-énPalermóban megkoronázták.
Frigyest, aki II. (Hohenstaufen) Frigyes (1194–1250) szicíliai király és német-római császár dédunokája volt, az akkor keringő jóslatok szerint az új II. Frigyesnek nevezték, és nem hazudtolta meg a nevét, hiszen őt is, mint annak idején dédapját, a római pápa többször is kiátkozta, és ennek ellenére is mindkettejüknek sikerült az ellenséges támadásokat visszaverniük és Szicília függetlenségét megőrizniük.
1302. augusztus 19-én a castronovói[5] előzetes békében először ismerték el a két Szicília külön állami létét. A tárgyalások idején felmerült, hogy a szicíliai trónon 1296-ban a bátyját, II. Jakabot követő II. Frigyes Szicília helyett a már nem létező Albán Királyságot vagy a Ciprusi Királyságot kapná meg, ez utóbbinál ez esetben az uralkodó Lusignan-házat trónfosztanák, de Frigyes visszautasította ezeket az ajánlatokat. Végül megállapodtak a felek, hogy II. Frigyes élete tartamáig uralkodhat Szicília szigete felett, melyet leendő felesége, Eleonóra hozományaként igazgathat, de halála után a sziget visszaszáll az Anjou-házra, és a két Szicília egy uralkodó alatt egyesül. A végül 1302. augusztus 29-én megkötött caltabellottai[6] békében kikötötték, hogy II. Frigyes Szicília sziget uralkodójaként a Trinacria királya címet viseli, a Szicília királya cím pedig a nápolyi központú országrészt illeti. Kikötötték még, hogy II. Frigyes leendő fiai új királyságokat kapnak majd, vagy pénzbeli kárpótlásban részesülnek Szicília öröksége helyett.
VIII. Bonifác pápa1303. május 21-én kelt bullájában ekkor visszavonta II. Frigyes kiátkozását, és megadta a szükséges diszpenzációt a házasulandó feleknek. Ezután már nem volt akadálya, hogy Eleonóra és Frigyes 1303 májusában Messinában egybekeljen. A házasságukból kilenc gyermek, köztük négy csecsemőkort túlélt fiú is született, akik közül három megérte a felnőttkort, és túlélte az apjukat. Frigyesnek nem állt szándékában kisemmizni a fiait, bármit is ígért apósának, II. Károly nápolyi királynak, ráadásul 1309-től már Eleonóra bátyja , I. Róbert uralkodott Nápolyban. 1313-ban háború tört ki a két Szicília között, és miután II. Frigyes 1314-ben visszaverte sógora támadását, a szicíliai parlamenttel 1314. június 2-án elfogadtatta az új trónöröklési törvényt, mely szerint Frigyes és Eleonóra elsőszülött fia, Péter fogja örökölni a királyságot, mely 1314. augusztus 9-én újra a Szicíliai Királyság nevet vette fel.
1321. április 18-án II. Frigyes az elsőszülött fiát, Péter trónörököst társuralkodóvá nevezte ki, megtette királyi helytartóvá, majd másnap, 1321. április 19-én Szicília királyává koronáztatta II. Péter néven, annak ellenére, hogy XXII. János pápa kiátkozta II. Frigyest, ami alól csak utódja, XII. Benedek pápa oldozta fel 1335-ben.
II. Frigyes és Eleonóra házassága termékenynek bizonyult, több fiú született, mely megalapozta a Barcelonai-ház szicíliai ágát a XIV. században, de végül a pestis férfi ágon kihalásra ítélte az uralkodócsaládot a 15. századra.
II. Frigyes 1337. június 25-én a Catania mellett fekvő Paternò[7] városában halt meg, és a cataniai Szent Ágota-székesegyházban nyugszik.
II. Frigyes a végrendeletében, melyet Szicíliában és Aragóniában is másképp értelmeztek, úgy rendelkezett, hogy a Barcelonai-ház szicíliai ágának magszakadása esetén az aragóniai ággal szemben a lányutódokat illeti a trónöröklési jog. 1377-ben III. Frigyes fiú örökös nélküli halála után e végrendelet értelmében örökölhette Szicília trónját egyetlen törvényes lánya, Mária, és ezt az értelmezést tette magáévá XI. Gergely és utódja, VI. Orbán pápa, valamint a másik Szicília uralkodója, I. Johanna nápolyi királynő is Mária anyai nagyapjával, IV. Péteraragón királlyal ellentétben, így Mária a nagyapja tiltakozása ellenére is trónra léphetett, és ezt követően II. Frigyes leányági leszármazottai uralkodtak a Szicíliai Királyságban.
Vilmos (1312–1338) athéni hercegII. Vilmos néven , felesége Aragóniai Mária (1310–1364 előtt), II. Jakab, Xèrica (Jérica) bárója lánya, nem születtek gyermekei
János (1317–1348) II. János néven athéni herceg, szicília régens, felesége Cesarina (Cesarea), Pietro Lancia, Delia ura, Caltanissetta grófja lánya, 3 gyermek, többek között:
Erzsébet (–1341), 1 férje VI. Ponç, Empúries (Ampurias) grófja (–1322), 2. férje Peralta Rajmund (–1348), Caltabellotta grófja, Filippo di Saluzzo fia, utódok
(1. házasságából):Johanna (1379/80–1410 után), férje Pietro di Gioeni, Ardore és Castiglione bárója, 3 gyermek
Jegyzetek
↑II. Frigyes német-római császárI. Frigyes néven Szicília királya is volt, de a császári számozást megtartva, dédunokája, II. Frigyes III. Frigyesként is számon volt tartva.
↑1302. augusztus 31. – 1314. augusztus 9-éig és 1372-től 1392. május 21-éig a szigetország elnevezése Trinacriai Királyság volt, megkülönböztetve a másik, nápolyi székhelyű Szicíliai Királyságtól, amelynek a hivatalos elnevezése mindvégig Szicíliai Királyság maradt.
Schwennicke, Detlev: Die Könige von Sizilien 1296–1401 a.d.H. Barcelona, 1312–1379 Herzoge von Athen und Neopatras, In: Detlev Schwennicke (szerk.): Europäische Stammtafeln: Stammtafeln zur Geschichte der Europäischen Staaten, Neue Folge, Band II, Die außerdeutschen Staaten, Die regierenden Häuser der übrigen Staaten Europas, Tafel 73, Verlag von J. A. Stargardt, Marburg/Berlin, 1984.
Fodale, Salvatore: Federico III d'Aragona, re di Sicilia, Dizionario Biografico degli Italiani 45, Róma, 1995. URL: Lásd Külső hivatkozások
.svg)
